Éjszakánként a felégetett városok
füstjét törülgetem
a Hold szeméről.
Mint karcolt bakelit,
folyton visszajátssza
fülemben egy visszhang
az üres babakocsik nyikorgását.
Olcsó, feslett némber
lett a jelenvilág,
pattogzó sminkje alól
egyre többet mutat
meztelen valójából.

Jó lenne most
madárnak lenni:
csak fenyők légzését,
bogárneszt hallgatni
és éj után az új nap
reggel ha felkel,
inni, mint vorrásvízet
a szemrésnyi fényeket.

Egy sóhajnyira akkor
talán az idő is megtorpan,
mint szú percegése
az öreg csontokban.