HARMADIK,
betoldott fejezet, amely életképszerű elemeket vonultat fel
érdekes jellemekkel körítve és tálalva

– Kolléga úr, lenne szíves, egy szóra! – kiáltott utánam az egyik vendég, miközben szélsebesen cikáztam az asztalok között.

Hm, paraszt, én? – emígy füstölögtem magamban, fél karral egyenesen eltartva magamtól egy teli tálcát, ami erőművészeti mutatványnak elmenne egy cirkuszban. – Én lennék paraszt?

Egy joviális kinézetű úr szólt így bele a viharzásomba.

Mert a kedves olvasó, megfelelő tapasztalatok híján el sem tudja képzelni, milyen nehéz élete van egy kialvatlan hajópincérnek. Kezdjük azzal, hogy olyan lepattant konyhát, mint a „Na mi újság, Wágner úr?” elnevezésű hajón volt (ez Rongy Elek tulajdona, valahol már egyszer leselejtezték), olyant nem tudnak álmodni sem, legszörnyűbb rémálmaik közepette sem. Az összes automatikának személyisége van bizonyos koron túl, mint a nőknek. Egyiket kétszer kell indítani, a másik odaégeti a húst, ha nem kapod ki belőle idejében, a harmadik rendesen dolgozik, de folyamatosan hibaüzeneteket küld, a negyedik folyton összekeveri a porcukrot a sóval, és így tovább, nem is sorolom. Rohanok ki az egyik rendeléssel, programozom a másikat, fejben tartom a harmadikat, száguldok, mint egy versenyző, és akkor ilyen beszélgetős, régimódi alakok még megállítanának, leparasztoznak. És még jó képet is kell vágni hozzá, első a vendég.
Első tevékenységem az volt, hogy a konyhába vezető ajtó felismerő rendszerét átalakítottam egyszemélyesre, nehogy oda betévedjen rajtam kívül valaki.

Bogumil Hasek úrral pedig hamar tisztáztuk a félreértést. Szó nincs arról, hogy parasztnak nézett volna, hanem kollégát tisztelt bennem, íróféle ő is, már második mondatában fölajánlotta, szólítsam Pepin bácsinak, és tegezzem. Ilyen szokások vannak a szellem Olimpuszán.

Nagyon érdekes társalgásokat folytattunk, bár kissé eltérő volt az érdeklődési körünk, abban a meggyőződésben egyet tudtunk érteni, hogy az emberiség a vesztébe rohan, és nekünk kötelességünk világító fáklyával a változások élére állni, hogy irányt mutassunk a tévelygésben. Mindketten népi sarjadékok lévén a köz és a jövendő céljait szolgáljuk minden tehetségünkkel, amire nem büszkének kell lenni, hanem kellő alázattal viselni terhét. Ha komolyan gondoljuk a tálentumunkat és a küldetésünket.

Pepin bácsi megajándékozott (személyre szóló ajánlást firkantott a lapba) a legutóbbi publikációjával, egy színes folyóiratot hozott ki a kabinjából: Talajerőtani Szemle volt a címlapjára írva. Föllapoztam a tartalomjegyzéket, és máris megakadt a szemem a cikkén: Hallga, mint susog az alga! Írta Bogumil Hasek.

– Talán versekkel tetszik foglalkozni? – kérdeztem elhamarkodottan.
– Ugyan, fiatal barátom. Bár jól látja a lényeget, a költő a legszárazabb szakmai írásaimban is ki-kitör belőlem. Nem tudok tenni ellene. Ez a cikkecske különben a tengeri növényzet trágyázási felhasználásának perspektíváit veszi szemügyre teleologikus előrelátással, hogy úgy mondjam. Egyelőre az alga, eme tengeri növényzet, csak egy azokból a könnyen korhadó anyagokból, amelyeket talajaink erejének és szerkezetének javítására fölhasználhatunk. De számításaim szerint oly korlátlan mennyiségben áll rendelkezésünkre, hogy a sivatagokat is termővé lehetne vele varázsolni. És van még egy ideám, egyféle utopisztikus elképzelés, mondhatnám, futurisztikusan és technikailag roppant újszerű, forradalmian megváltoztathatná gondolkodásunkat a talajerő tekintetében, de mint minden paradigmaváltás, olyan kihívás elé állítja az emberiséget, amelyre még nem vagyunk elég érettek.
– Ne csigázzon, avasson már be az elképzelés lényegébe!
– Röviden úgy foglalnám össze: aranyat szarunk. Ugye, nem érti? Jelenleg, tudja remélem, a városi emberek ürüléke belekeveredik hagyományosan a szennyvízbe, amiből kezelés folytán kivonjuk a víz nagyobb részét, a maradék masszából biogázt és elsősorban energiát állítunk elő, s annak a maradványát felhasználja az ipar mindenfélének az előállítására. Képzelje el, az emberi ürülék – itt a forradalmi újdonság – szinte maradéktalanul, beavatkozás nélkül, ideális talajerőjavító anyag lehetne. De mindenütt falakba ütközöm.
– Vajon miért?
– Kultúrafüggő a kérdés, és nagyon összetett. Elhiheti, elmélyedtem a kérdéskörben. Filozófiai, avagy jobb, szemléletesebb szóval: bölcseleti módon kell közelíteni a tárgykörhöz. Szó szerinti és átvitt értelemben. Nem szabad finnyásnak lenni. Kicsiny gyermekkorunktól arra szocializálnak bennünket, hogy a belőlünk távozó salakanyagok undorítóak, büdösek, tisztátalanok. Míg az ártatlan ősállapotban lévő gyermek a maga érintetlen gondolkodásával természetes kíváncsisággal veszi kézbe a dolgokat. Mi rontjuk el. Először a közgondolkodást kell megváltoztatni. Részletesen kidolgozott akciótervem van, afféle ars poetica…
– Azt hiszem értem, és ebben nagyon egyek a céljaink. A művészet nem zárkózhat be egy afféle elefántcsont toronyba, hogy onnan ossza az észt, hanem a valódi problémákat kell ábrázolni olyan olvasmányos módon, hogy szívesen fogyasszák az emberek. És így, lassú, hosszadalmas munkával, talán egy nemzedék nem is elegendő reá, át tudjuk formálni az emberiséget nemesebb közös célok irányába.
– A szívemből beszél, fiatalember! – keblére vont, és erősen megszorított. – Azonnal szaladok a kajütömbe. Hozok valamit, megmutatom. Egy hosszabb poéma utolsó simításain dolgozom. A címe: Óda a fekáliához. Tudja, ebben még nem nevezem néven a dolgokat, belül maradok az uralkodó közízlés keretein, de úgy, hogy egyben megkérdőjelezem azokat. Eddig tabutéma volt? Elfogadom. De ti is fogadjátok el a kirakott kérdőjeleimet! A művészet olyan szentegyház, ahová nem csak ünneplő ruhában lehet bemenni. A művészet mindenkor az új, a szokatlan jelentkezése a berögzöttségeink között. Forradalmi láz éget.

De legnagyobb sajnálatomra nem volt annyi szabad időm, hogy a költészet témaválasztását megújító poémát meghallgassam, és, fájdalom, egész tengeri utunk idején nem tudtunk rá sort keríteni. Az alkotó munkához nyugalom és körülmények szükségeltetnek, és én egyiknek sem voltam bőségében.

A legvadabb esetet is el kell mondanom, annak illusztrálására, hogy mik fordultak elő napi gyakorisággal.

Elszabadult az egyik reggeli-automata. Mindaddig egyenletesen és megbízhatóan előállította reggelre a tejet, kávét, kakaót négyféle zsírtartalommal, igény szerint, és szolid múú hangot hallatva jelezte, hogy a program véget ért. Ám egyik reggel, kóboráramot kapott, vagy összeakadt két programja, rögzítettségéről letépve magát kivágtatott az ebédlőbe. A biztonsági rendszer azonnal riadózott, két Szelindek elnevezésű utasvédelmi robot rá is csimpaszkodott, szabályos harc alakult ki, csak úgy repültek szanaszét az alkatrészek. A Szelindekek repültek jobbra-balra, utána csak megrázták magukat, és ismét rávetődtek a náluk tízszer nagyobb monstrumra. Az utasok riadtan menekültek az ebédlőből. Na, Jimmy, neked kell megoldanod a helyzetet! Elébe léptem, nagyot dobbantottam a padlón, ettől meghőkölt, a mozgásérzékelője még működött, és a tizedmásodpercnyi időkeretben be tudtam nyúlni a drótok közé, és letéptem a tápról a vezetéket. Úgy roskadt össze, mint egy legyőzött ellenfél. Ha nem sikerül a mozdulatom, akkor eltapos. Az utasok megtapsoltak. Ihletett pillanat volt.

És akkor arra még nem is tértem ki, hogy a „potyautasunk” mennyi borsot tört az orrom alá. Ő volt harmadik műszakom, ami szintén egész embert kívánt. Visszaélt az öreg a helyzetével.

Pepin bácsi volt életem sivatagában az oázis, aki különben nem zárkózott bele a saját szakmájába és a költészetbe, minden érdekelte, és rendkívüli tájékozottsággal rendelkezett ezerféle témában. Tudományos magazinokat olvasott szabad idejében. Ilyen ember. Ritka az a fajta nyitottság, amivel meg tudta közelíteni a maga zseniális paraszti eszével és költői érzékenységével a tudomány kérdéseit. Például meglepett egyszer azzal a kérdéssel, hogy szerintem van-e a Földön kívül értelmes élet. Éppen egy nyolcszemélyes fatálast egyensúlyoztam Pékné módra, amikor közvetlen modorával megállított.

– Ezen még nem gondolkodtam. – vetettem oda, és igyekeztem tovább, mert már majd letört a karom.
– Jegyezd meg, édes fiam: bizonyos kérdésekre megmondod a válaszod, és én megmondom, milyen ember vagy. Ez egy ilyen komoly kérdés.
– Nem vitatom, Pepin bácsi, de engedje el a kabátom, mert menten leejtem az egész hóbelevancot. – de úgy kellett kitépnem magam a kezéből.

Az az igazság, hogy sose gondolkoztam ezen a földönkívüliek, ufók, itt vannak-e köztünk, megfigyelnek-e bennünket, akarnak-e valamit tőlünk kérdésen. Élnek a sivatagban is emberek minősíthetetlen körülmények között, időnként megtöltik a bulvársajtót a róluk szóló fényképes riportok, de mit érdekelnek engem? Semmi közöm hozzájuk.

– Nem így van ez, édes fiam! – mondta Pepin bácsi. Minden azon múlik, hogyan gondolkodunk róluk. Az dönti el, milyen személyiség vagy te.
– Na nehogy már az apró kis zöld emberkék, akik vagy vannak, vagy nincsenek, beleszóljanak az én értékrendszerembe!
– Nem szólnak bele. Csak az a kérdés, hogy te valláserkölcsi alapon elutasítod az egész kérdést, és akkor tisztelem az álláspontodat, és nincs vitám hitbéli kérdésekről, vagy tudományos, logikus alapon jutsz el valamely álláspontra, amely már igenis vitaképes.
– Pepin bátyám melyik álláspontot képviseli? – kerültem meg nagy ravaszon a választ.
– Az attól függ. Bármelyik álláspontról hajlandó vagyok vitatkozni veled, ha te az egyiket elszántan képviseled.
– Nagyon sportszerű magatartás. – mondtam kissé gúnyosan – De hol van ebben a világítótorony? A művész elkötelezettsége?! Énrólam kiderül, milyen ember vagyok, te meg, Pepin bátyám, elegáns vívóállásban hajlongsz és riposztozol?
– Én éppen ebben vagyok példaszerű! – húzta ki a gerincét Pepin bácsi. – A minden irányú nyitottságot képviselem az ortodox begyöpösödöttség közepette. Igenis változik a világ, és nekünk alkalmazkodnunk kell, időnként revideálni az álláspontokat. Nincsenek örök érvényű igazságok. Például, én abban a meggyőződésben voltam mindeddig, hogy az időnként föllángoló ufó-őrület csak egy nagy biznisz, média-ricsaj és parasztvakítás. De most mit olvasok a „Csók és könny” magazinban? Két bizonyítékokkal alátámasztott, dokumentált észlelésről tudunk, amit a szkeptikusok is kénytelenek elismerni. Az egyik a celebeszi ufó, a másik a New-Yorki yeti, mint köztudott általánosan. Mindkettőről hang és filmfelvételek vannak, bár vannak, akik hamisítványnak tekintik őket. És most előkerült egy nyelvésznő, aki ugyan nem fejtette még meg egyiknek a beszédét sem, de a legjobb úton van. Ugyanis be tudja bizonyítani, nagyszámú egyezésre építve a teóriáját, hogy a két egymástól távol eső, és méreteiben igencsak eltérő lény ugyanazt a nyelvet beszéli.

Következik a NEGYEDIK fejezet,
amelyben egy másik cselekményszálon is elindulnak események

1. Somorčík Sz. Rozália:
   2011. augusztus 4. 22:11

   Ezt a Pepint ismerem valahonnan.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ