Erdei Anna és Zagyva László
Vendégünk a Sugárút/1.
A Káféban korábban fotómûvészként bemutatott MUHI Sándor egyben a szatmári SUGÁRÚT címû kulturális folyóirat képzõmûvészeti rovatának a szerkesztõje, õ mutatja be a lapjukban publikált mûvészeket. Ez tehát a Sugárút vendégeskedése a Káféban – elsõ rész. Az anyag a Sugárút 2015-ös Tél számában jelent meg
MUIHI Sándor: ERDEI ANNA, ZAGYVA LÁSZLÓ SZATMÁRNÉMETI TÁRLATA
Erdei Anna és Zagyva László szatmári művészek, bár Erdei Anna a líceumi évek óta, Zagyva László az egyetemi évek óta nem itt él. Szatmáriak, hiszen itt szerezték első, alapvetően fontos, ha úgy tetszik meghatározó jellegű tapasztalataikat az őket körülvevő világról, azt az útravalót, amely mindenkit elkísér egy életen át, és amelyből valamennyien gazdálkodunk. Gyakran eltérő véleményeket, ritkán indulatokat is kavar egy-egy művész hovatartozásának kérdése, hiszen a Szatmáron felhalmozódott tapasztalati, érzelmi alapra mindkettőjük esetében rátevődött egy másfajta érzésvilág, látásmód, attitűd, amely kisebb-nagyobb mértékben hatást gyakorolt gondolkodásmódjukra, tehát életművükre is. Az alap viszont megmásíthatatlan, megváltoztathatatlan, a későbbiekben minden erre épül.
Természetesen nekik is több tanáruk, mesterük volt, sokan segítették őket a pályakezdő években, a valóság viszont az – és ezt minden alkotó pontosan tudja – hogy a legfontosabb dologban, az egyéni hangvétel, közlésmód kialakításában, mindenki végérvényesen és magától értetődően egyedül marad.
A marosvásárhelyi iskolának, művészeti líceumnak hatalmas vonzereje volt az ötvenes, hatvanas években. Nagy alkotó és pedagógus egyéniségek alakították a sorsát következetességgel, igényességgel, szeretettel, így válhatott rövid idő alatt az ország egyik legismertebb, legeredményesebb középfokú művészeti intézményévé, amelynek hatása gyakran még az egyetemi évek alatt és után is elkísérte az itt végzetteket.
Nem kivétel ez alól Erdei Anna sem, aki az eltelt évtizedek során, marosvásárhelyi és kolozsvári ízekkel, zamatokkal fűszerezte szatmári kiindulópontjait és ebből formálódott, erősödött az a szakmailag rendkívül igényes, alapvetően lírainak, néha túlérzékenynek tűnő, de olykor robusztus, drámai kifejezésmód, amellyel a tanárként is tevékenykedő grafikusművész az élet, mindennapjaink alapvető kérdéseire keresi a választ alkotásaiban.
Férje, Zagyva László a szatmári líceumi és népművészeti iskolai tanulmányai után Kolozsváron végzett a Ion Andreescu intézet szobrászati szakán, Erdei Anna évfolyamtársa volt. Nem csoda, hogy a két szatmári fiatal hamar egymásra talált. Előbb Marosvásárhelyen dolgoztak, majd 1990-től Nyíregyházán élnek, ahol mindketten az ottani művészeti líceum (szakközépiskola) tanárai voltak nyugdíjaztatásukig.
Erdei Anna jól ismeri, hosszú időn át tanította a különböző hagyományos grafikai eljárásokat, ennek ellenére ritkán használja fel ezeket a szó szoros értelmében vett alkotómunkájában. Egyéniségéhez, mondanivalójához a rajz közelebb áll.
Erőteljesek, kifejezőek a nyolcvanas években készített szénrajzai (Ha elszáll az angyal, Genézis, A tükör, Pegazus I, II, III, Elégia, Tükröződés) amelyeken leggyakrabban a fekete-fehér kifejezőerejével él, olykor vörös vonalakkal, foltokkal erősítve fel a mondanivaló drámaiságát.
Külön világot alkotnak a Rajz és kollázs címszó alatt csoportosított fekete-fehér munkái, amelyek merev dekorativitását a művész érzelmesnek ható, de szigorú keretekbe zárt líraisággal oldja, és ezzel az élet, a körülmények diktálta ellentmondások, a feladatok és vágyaink közötti betölthetetlen űr nyugtalanító érzéséről vall. Elmeséli, hogyan lesz az eget ostromló Bábel tornyából végképp lezáruló lapos út, hogyan alakul át egy sziporkázó, egyedi csoda néhány perc alatt, szinte észrevétlenül erőtlen, letargikus fásultsággá.
A líraiság talán pasztellképein érvényesül leginkább, ezek többségét a táj, a közvetlen környezet ihlette, de itt, ezekben a munkákban se tagadja meg önmagát. Fekete, barnás-vörös vonalhálókkal átszőtt felületei úgy tűnik kiválóan alkalmasak az egyéniségén átszűrt közvetlen élmények közvetítésére.
Készít természetesen rézkarcokat, linóleummetszeteket, kollázs nyomatokat is. Rézkarcai javarészt illusztrációk. Arghezi, Kaffka, Madách világa elevenedik fel a míves lapokon, színes linóleummetszetei leheletkönnyű, spontán foltjai ezúttal emlékidézőek, az előző munkáin tapasztalt expresszivitás, már-már végsőkig leredukált színvilág elsősorban a kollázs nyomatain van jelen.
Tervezőgrafikai munkái – meghívók, plakátok, logók – kifinomult ízlésvilágról, szakmai igényességről és a képzőművészeti eszköztár alapos ismeretéről vallanak.
Különös érzelemgazdagságról, expresszivitásról, direktségről tanúskodnak a grafikusművész versképei, amelyeken néhány régebbi alkotása alakjainak, motívumainak verssorokkal kiegészített felhasználásával, újragondolásával életművének megítélésem szerint egyik legerőteljesebb, legkifejezőbb vonulatát hozta létre a művész. Egyfajta magas szintű, beérett összegzés ez az illusztrációnak szánt sorozat. A besorolás azonban ne tévesszen meg senkit, hiszen Erdei számára a vers csak olyan kiindulópont, ihletforrás, önálló, öntörvényű képi gondolatok ihletője.
Számtalan közös tárlat, tucatnyi egyéni kiállítás bizonyítja eddigi tevékenységének sokszínűségét, több díjat, szakmai elismerést kapott, vagyis becsülettel megvívta nemes harcait. Nem tudom, és azt hiszem, senki nem tudja biztosan milyen jövő, megítélés, igény vár napjaink képzőművészeinek erőfeszítéseire, életművére az elkövetkezendő évtizedekben, de ez már nem a mi generációnk gondja. Minden alkotó, aki Erdei Annához hasonlóan megtette szakmai szempontból a magáét, igyekezett a legjobb tudása szerint dolgozni, az derűs nyugalommal tekinthet a jövőbe, hiszen a folytatás már igazán nem rajta múlik.
Erdei Anna 1988-ban, 27 éve rendezett egyéni tárlatot szénrajzaiból a szatmári Művészeti Múzeumban, és mi sem bizonyítja jobban kötődéseit, hogy majd három évtized múlva újra szükségét érezte annak, hogy a szatmáriaknak is bemutassa ezt a rendkívül igényes, átfogó és egységes válogatást alkotásaiból.
Ha valaki úgy gondolja, hogy egy majdnem két méter magas, szakállas szobrászművész csak durván faragott hatalmas kőtömbökből építkezik, az téved, hiszen itt az ellenpélda. Zagyva László a művei tanulsága szerint is alapvetően lírai alkat, a műgonddal mintázott, cizellált formák és felületek művésze, attól függetlenül, hogy kisméretű érmet vagy monumentális bronzszobrot mintáz. Ő is többszörösen visszatérő szatmári alkotó, akinek néhány hónapja, ez év januárjában avattuk egészalakos Hám János szobrát néhány méterre innen, a városközpontban, a székesegyház előtti téren. Jellemző alkotása ez a művésznek, amelynek az elhelyezését, megformálását sokoldalú, körültekintő előkészületek, a témakör alapos ismerete előzte meg. Erre a biztos vázra építette fel a szobrászművész talán legjelentősebb és nagy valószínűséggel számára is legfontosabb köztéri alkotását.
Zagyva szobrai a technikai, formai változatosság ellenére (hiszen készített bronz, kő és fa szobrokat is) egységes összképet mutatnak, alapos anatómiai ismeretekről, műgondról, olykor humorérzékről árulkodnak. Ez utóbbi megítélésem szerint alkotásainak egyik fontos, meghatározó jellegű erénye. A humor az ő esetében sohasem bántó gúny, hanem olyan nemes irónia, olykor önirónia, amely közelebb hozza alakjait a nézőhöz, aki ezek sutaságában, olykor kiszolgáltatottságában önmagára ismerhet. Kedvenceim közé tartoznak a nyíregyházi városközpont közelében álló oszlopszobrai, amelyeken a művész humora fokozottan érvényesül.
Ehhez a vonulathoz kapcsolható, sorolható a Dudás címet viselő szoborsorozat is, amely lényegében ars poetica, vallomás a művész küzdelméről az anyaggal, a mondanivalóval, az önkifejezés buktatókkal teli útjairól, amelyen olykor a hangszer elnyomja, legyőzi a „dudást”.
Az nem véletlen, hogy Zagyva László kiváló éremművész, alkatilag szinte predesztinált erre a területre. Érmein a kiváló portrék mellett bohócok, mitológiai állatfigurák, épületrészletek, és az otthonát, házát lécenként összehordó, kiszolgáltatott ember mindennapi küzdelme elevenedik meg. Számomra kisebb, élményekkel gazdagító kaland volt ennek az anyagnak a körbejárása egyrészt azért, mert gyermekkora óta jól ismerem az alkotót, másrészt azért is, mert ezekben a kisméretű remekekben a legközvetlenebb a művész, a legtöbbet árul el magáról.
Számos köztéri alkotás, szobor, mellszobor, nagyméretű plakett szerzője. Valójában a meglévőnél sokkal több köztéri munkája is lehetne, mindez nem rajta múlott, hanem az élet, a szakma, a megrendelők által felkínált lehetőségeken.
Már a pályája kezdetén fontos megrendeléshez jutott Marosvásárhelyen, az ottani új színházépület előtti térre négy kifejezően megmunkált, tömbszerű alakot mintázott. Sajnos ezek után hosszú ideig nem kapott újabb köztéri feladatot egészen a magyarországi áttelepüléséig, bár itt sem halmozták el lehetőségekkel.
Jelenleg Nyíregyházán, Újfehértón, Beregszászon, Jékén, Vásárosnaményben és a Szatmár megyei Kőszegremetén valamint Szatmárnémetiben vannak köztéri alkotásai.
Ha a fentiek mellett megemlítjük, hogy számos ötvösművészeti alkotást, ékszereket, dísztárgyakat, fémdomborításokat készített, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az eltelt 45 év során ő is gazdag és változatos életművet hozott létre.
Jelentős kiállítói, pedagógusi tevékenységet mondhat magának, számos csoportos kiállításon szerepelt, több szakmai díjat nyert, művésztelepek meghívottja és szervezője, a nyíregyházi művészeti szakközépiskola tanára, vezetője volt nyudíjaztatásáig. Beutazta Európát, volt alkotótáborban, Kínában és maga is szervezett, vezetett alkotótáborokat.
A közelmúltban fedezte fel pont a kínai alkotótábor kapcsán a fában rejlő formai, felületi lehetőségeket, és ezzel a jól ismert, és könnyen azonosítható egyéni kifejezésmódját sikerült gazdagítania, színesítenie. Zagyva Lászlót a nyilvánvaló formai gazdagság, változatosság, játékosság mellett itt is a mondavilág alakjainak újrateremtése, egy új, harmadik évezredi, gyakran megmosolyogtató mitológia körvonalazása, megformálása foglalkoztatja. A szakmai, technikai igényesség mellett bölcsességről, humorérzékről tanúskodnak ezek a munkák.
Egy kiváló művészházaspár tárlatát láthatja a nyíregyházi és Marosvásárhelyi kiállítások után a szatmári közönség. Természetesen sem a sorrend, sem a három helyszín nem véletlenszerű, ahogyan minden átgondolt, gondosan felépített itt, a válogatástól az elrendezésig, a promóciós anyag megtervezéséig. Szatmárnémeti a kiindulópont, a forrás, Marosvásárhely a pályakezdés, az útkeresés, a művésszé érés városa, Nyíregyháza az életmű beérésének, kiteljesedésének helyszíne. A három tárlat sorrendje visszapörgeti ezt a folyamatot, és mi büszkék lehetünk arra, hogy ez Szatmárnémetiben ér véget.
Magától értetődően merül fel a kérdés, hogy mennyire egységes, összeillő és összeálló ez a kettős tárlat, amelyet egy házaspár hozott ugyan létre, de a műfaji, kifejezésbeli különbségek mellett alkatilag két, egymástól eltérő hangvételű, hangsúlyú életművel találkozhatunk itt. A közös élmények, küzdelmek, örömök és csalódások, sikerek és kudarcok hasonlósága miatt számomra a fentiek ellenére a kezdetektől egységesnek tűnt és tűnik ez az anyag.
A művészek számára számadás, a néző számára kivételes esztétikai élmény Erdei Anna és Zagyva László visszatekintő tárlata, de ezzel együtt, vagy ezen túl egy olyan nemes emberi tartással, erkölcsiséggel, igényes élet- és világszemlélettel találkozhatunk az alkotásokon, amelyeknek köszönhetően megértésre és megszívlelésre méltó üzenetté nemesedik itt minden a ma és megítélésem szerint a holnap számára is.
Pusztai Péter rajza
2022. december 1. 16:34
Köszönöm a bemutatást. Szíves és alapos. A látottak alapján nagyon érdekes művészi alkotások.