Szatmár, Művészeti Múzeum
Vendégünk a Sugárút/2.
A Káféban korábban fotómûvészként bemutatott MUHI Sándor egyben a szatmári SUGÁRÚT címû kulturális folyóirat képzõmûvészeti rovatának a szerkesztõje, õ mutatja be a lapjukban publikált mûvészeket. Ez tehát a Sugárút vendégeskedése a Káféban – második rész. Az anyag a Sugárút 2016-os Tavasz számában jelent meg.
Muhi Sándor:A szatmári Művészeti Múzeum felújított állandó tárlatáról
- január végén vált látogathatóvá, a házigazdák két megnyitót is tartottak, egyet a hivatalos szerveknek és egyet a nagyközönségnek. A katalógus borítójának belső oldalán, hosszú listán olvasható azoknak az intézményeknek és személyeknek a neve, akik anyagiakkal, szaktudással, tanácsokkal támogatták a nagy ambíciókkal és erőfeszítésekkel, Oana Mirabela Păcurar által tervezett és megvalósított tárlatot.
Első benyomásként szinte kivétel nélkül minden látogatóra nagyon jó hatást tesz a látvány, hiszen a modern anyagok, hatásos, kifinomult színkombinációk, megvilágítási technikák felhasználásával jelentős, közismert európai művészeti múzeumok hangulatát idézi. A szervezőket, kivitelezőket minden bizonnyal az vezérelte, hogy először az intézmény története során méltó környezetben mutassák be a város, az egykori Szatmár vármegye képzőművészeti értékeit. Ez nem csupán dicséretes tett, hanem minden elismerést megérdemel egy pénz- és karrierközpontú társadalomban. Már az amúgy elég csupasz lépcsőfeljáró fokainak függőleges, festménnyé összeálló felületei jelzik az ide látogatónak, hogy fokozatosan egy értékközpontú, különös érzékenységű és tartalmú világba érkezik, amelyben az elrendezésnek, megvilágításnak köszönhetően még a művész személyes, köznapi tárgyainak, az egykori kerámiagyár, a DAC produktumainak is sajátos varázsa van.
Először nekem is csupa elismerő, dicsérő szó jutott az eszembe, aztán figyelmesen végiglapoztam a katalógust, a megnyitó szokásos nyüzsgése, zsivaja után átgondoltam az egész tárlat tartalmát, a megnyitó hangulatát. Így fogalmazódott meg bennem néhány másodlagosnak tűnő, de a szakma szempontjából alapvetően fontos kérdés, amelyeket az alábbiakban szeretnék az olvasókkal is megosztani.
Már első hallásra sem igazán értettem, hogy miért beszél mindenki kizárólag Popp Aurél tárlatáról, annak jubileumi felújításáról, amikor tucatnyi más jelentős művész, Litteczky Endre, Ziffer Sándor, Tatz Kálmán, Tatz László, Nagy Oszkár, Mohy Sándor, Ferenczy Károly, Mándy Laura, Tóth Gyula, Góth Móric, Balla Béla munkái is szerepelnek itt. A megnyitó beszédekben többször is elhangzott, hogy ez azért van, mert valamennyi kiállító közül a legkiemelkedőbb, legjelentősebb alkotó Popp Aurél volt, ami nemcsak vitatható, hanem egyszerűen nem felel meg a valóságnak.
Arról Ferenczy Károly, Ziffer Sándor vagy Mohy Sándor nem tehet, hogy az elmúlt évtizedek kultúrpolitikájának és múzeumi dolgozóinak, irányítóinak köszönhetően ilyen szerényen vannak képviselve, az a tény viszont, hogy a Popp, Ferenczy, Ziffer, Mohy négyesből valakinek van bátorsága bárkit kiemelni és magasan a többiek felé helyezni, már a hozzáértést kérdőjelezi meg.
Ferenczy Károly, Ziffer Sándor a szabadiskola nagyhatású, európai hírű és az egész térségben igen nagyra értékelt mesterei voltak. Mohy Sándor nemcsak elismert, élvonalbeli festőművész volt, hanem egyetemi tanár, olyan mester a szó igazi értelmében, aki az erdélyi művészeti élet számos kiválóságát indította el a pályán. Ha Mohy nagylelkűen nem ajándékozza meg a múzeumot édesanyja arcképével, még szerényebben lenne képviselve itt. Tőle tudom, hogy nagyra értékelte Popp Aurél művészetét, baráti viszonyban voltak, rendszeresen leveleztek. Magától értetődően mindketten elismerték, becsülték Ferenczy Károly – aki mellesleg a budapesti képzőművészeti egyetem tanára, egy művészdinasztia megalapítója –, Ziffer Sándor, valamint Nagy Oszkár művészetét. Szatmári, nagybányai tanítványaitól Mohy mindig így érdeklődött Nagy Oszkár felől: Mi csinál az a „Nagy” ember? Szerintem az ő művészi teljesítménye hasonlóan értékes, kivételes, mint a fenti alkotóké.
Mohy tehetségét Szatmárnémetiben Litteczky Endre fedezte fel. Bár ő rövid idő alatt egyértelműen túlszárnyalta a kisvárosi élet napi gondjai által alkotói kompromisszumokra kényszerült mesterét, mégis a legnagyobb tisztelet, elismerés és hála hangján ír róla a Műhelynaplóban: „Megérdemel minden tiszteletet az a mester, aki festészetével és kiállításai láncolatával elindított és fenntartott Szatmáron egy addig ott nem létező művészetet.” (Dacia, 1981, 215 o.) Ezt az elismerést, hálát Litteczky Endre, aki különben a kerámiagyár megalapításáig Popp Aurél közeli barátja is volt, a mai szatmáriaktól is megérdemelné.
Véleményem szerint a tárlat ebben a formában való bemutatása olyan alapvető szakmai hiba, amelyet sem érzelmi, sem indulati alapokon nem lehet utólag kimagyarázni. Úgy gondolom, hogy a tartalmi aránytalanság, az indokolatlan és megmagyarázhatatlan értékrend, amit nemcsak a tárlaton, hanem a katalógusban, plakáton, nyilatkozatokban, cikkekben is tapasztalhattunk, nem tesz jót a szatmári képzőművészetnek, még Popp Aurél hagyatékának sem, a művészet kedvelőit pedig alaposan elbizonytalanítja, sőt eltájolja.
A rendezés, tálalás a pozitívumok mellett nem tökéletes, egyik sutaságaként fogtam fel azt, hogy egyes képeket félig fedtek átlátszó műanyag lapokkal állítólag azért, hogy védjék ezeket. Szerinte az egész felületet kellett volna takarni, de még kézenfekvőbb és lényegesen olcsóbb lenne egy egyszerű kordonszalag, jobb helyeken már lézeres jelölő sávokat is alkalmaznak.
Az már csak hab a tortán, hogy a neveket valami elképesztő nagyvonalúsággal kezelték a szervezők, a katalógus szerkesztői. Ilyeneket lehet olvasni itt: Andrei Litteczky, Alexandru Ziffer, Alexandru Mohy (Șandor Mohi, Alexandru Mohi, Muhi Șandor), Ferenczy Karoly, Laura Mandy, Iuliu Tóth, Moritz Goth, Balla Bela, Pirk Ioanos, Tibor Erno, Kudelatz. Valószínűleg szándékos elírások lehetnek, hiszen azt nem merem feltételezni, hogy a sok kiváló tanácsadó, művészettörténész, művész, műkritikus, muzeológus még ezeknek a jól ismert alkotóknak a neveit sem tudja helyesen leírni. Ha európai szintű tárlatot szeretnénk rendezni, elsősorban a gondolkozásmódunkat kell európaivá formálni.
Amikor szóvá tettem a fentieket, valaki a múzeumból azt mondta erről nekem, hogy az a fontos, hogy a képek jók, mert a neveket ki lehet javítani, az alkotásokat nem. Szerintem az alkotások szerzőit illik megtisztelni azzal, hogy legalább a neveiket helyesen írjuk, ha már a bemutatásukban, értékelésükben enyhén szólva nem jeleskedünk.
Szatmáron a múzeum anyagából akár egy különálló Popp (Papp, ahogyan legtöbbször írta) Aurél tárlatot lehetne rendezni, meg talán egy közös, a szatmári képzőművészetet bemutató állandó kiállítást is. A két anyag külön-külön is értékesíthető, de az ilyen formában, hangsúlyokkal való alárendelés, összemosás hiba, amely ellen minden valószínűség szerint elsősorban az amúgy elég nehéz természetű, de a művészetet, művészeket, kollégákat szerető és tisztelő Popp Aurél is tiltakozna, és amelyet – ha ez az intézmény kicsit is ad magára – mindenképpen korrigálni kell.
Pusztai Péter rajza