Muhi Sándor: Beszélgetés Lakatos Pál Sándor, Munkácsy-díjas szobrászművésszel

 

A Káféban korábban fotómûvészként bemutatott MUHI Sándor egyben a szatmári SUGÁRÚT címû kulturális folyóirat képzõmûvészeti rovatának a szerkesztõje, õ mutatja be a lapjukban publikált mûvészeket. Ez tehát a Sugárút vendégeskedése a Káféban – harmadik rész. Az anyag a Sugárút 2016-os Õsz számában jelent meg.

 

1. Aki ismeri eddigi alkotásaidat, pontosan tudja, hogy hosszú út vezetett ehhez az immár kikristályosodott, egyedi formavilághoz. Arra kérlek, vázold fel ennek a fontosabb állomásait.

Gyerekkorom Kispeleskéhez kötődik, ahol édesanyám több mint 40 évig volt tanítónő, a mindenkori tanítói lakásban laktunk, ezért én szabadon garázdálkodhattam az iskola környékén. A délutánjaimat is az osztályteremben töltöttem, ahol kedvemre farigcsálhattam, és minden nap telerajzolhattam a két nagy fekete táblát, amit másnapra mindig le kellett törölni. Persze barátaimnak megmutattam a rajzokat, és a szüleim is látták ezeket, akik nem igazán értették, hogy honnan a vonzódásom a rajzolás iránt. Azt sejtették, hogy ez kicsit több annál, ami átlagos, ezért egyszer megmutatták munkáimat családunk régi barátjának, Olajos Béla bácsinak, aki gyakran járt Kispeleskére horgászni. Ennek én nem örültem, úgy éreztem, hogy valamibe durván beleavatkoztak. A személyiségi jogok fogalma akkor még felénk ismeretlen volt. Ez az utolsó kispeleskei nyár, tízéves voltam, amikor Szatmárra költöztünk. Vonzott a város, de az, hogy ott kell hagynom Kispeleskét, a barátaimat, ahol fűt, fát ismertem, nagyon fájt. Akkor elhatároztam, hogy nem megyek többet arra, és ezt több mint 40 évig betartottam. Pár évvel ezelőtt tértem csak vissza, amikor megmutattam Kispeleskét kecskeméti feleségemnek.

A szatmári „tízesiskola” új barátokat, új környezetet hozott. Nehezen szoktam meg, de sokat segített a rajzolás. Volt valami, amiben biztosan jobb voltam az osztálytársaimnál, és amikor a rajztanárom azt mondta az egyik vázlatomra, hogy szereti az ilyen szobrászrajzokat, nagy kő esett le a szívemről, és meg mertem fogalmazni azt, amit eddig nem: én szobrász akarok lenni. Nem festő, nem grafikus, se vadakat terelő juhász, hanem szobrász. Később a Népművészeti Iskolába jártam, ahol nagyon jó hangulatban teltek a délutánok, olyannyira, hogy egyre kevesebb időm jutott a matematikára és megérett bennem az elhatározás, hogy a Zene- és Képzőművészeti Líceumban kellene folytatnom a középiskolát, mert akkor délelőtt is azzal foglalkozhatom, amit szeretek. Könnyen befogadtak, de érdekes módon én inkább a zenészekkel éreztem jól magam. Két nagyszerű évet töltöttem a művészetiben, olyan semmihez sem hasonlíthatóan jó hangulat volt abban az iskolában, amit később szerettem volna meghonosítani Kecskeméten, sajnos csak félig-meddig sikerült. Nagyon szerettem iskolába járni, gyerekkoromban azért, mert ott nőttem fel, később meg a hangulatáért. Sose gondoltam azt, hogy a művészet tanítható, de sok-sok dolog elsajátítható, megismerhető és segít megértetni, hogy többféle jó van a művészetben. A kolozsvári egyetemen uralkodó figurális tradíció és az a szigor, az erős rajzosság, ami akkoriban még jellemezte, jót tett nekem, de úgy éreztem, ott kell folytatnom, ahol Szatmáron elkezdtem, olyan szobrászatot szeretnék művelni, aminek saját morfológiája és szintaxisa van, ami nem akar másról szólni, mint ami. Kerülni akartam a narratív, leíró, elmagyarázó, moralizáló és dekoratív jelleget. Kolozsváron nagyon sok kiváló mesterem volt, és igazán jó évfolyamtársaim, akik megtalálták a maguk helyét az erdélyi művészetben, és akikkel bármikor ott folytathatjuk a beszélgetést, ahol jó pár évvel ezelőtt abbahagytuk.

 

2. Régebben említetted, hogy nem érzed igazán magadénak a hagyományos hangvételű köztéri szobrok világát, ennek ellenére több ilyen alkotást készítettél, az öntésekről, felújítási, restaurálási munkákról nem is beszélve. Nincs itt némi ellentmondás?

Sajnos térségünkben a köztéri szobrászatot még mindig politikai célokra, emlékművek készítésére „használják”, úgy tűnik, messze még az idő, amikor egy város azzal büszkélkedik, hogy ettől vagy attól a szobrásztól van alkotása. Nekem, szerencsére volt alkalmam néhány olyan plasztikát készíteni itthon és külföldön (Franciaországban, Walesben, Dániában), ahol nem volt semmiféle megkötöttség, még a teret is kiválaszthattam. Vannak helyek, ahol tudják, hogy a részleteket is a szobrászra kell bízni, hiszen ő ért ehhez a legjobban. Néha volt diákjaim segítségével készítünk méretes, hagyományos köztéri szobrokat, vagy kollégák egy-egy köztérre kerülő munkát nálam öntenek ki. Nincs ebben semmi ellentmondás, mert sokféle jó van, és ezt az elvet tiszteletben kell tartani. Restaurálni, óvni elődeink műveit pedig kötelességünk.

 

 

3. Eddigi pályádon fontos volt számodra a művészetpedagógia. Meghatározó szereped volt a kecskeméti művészeti líceum létrehozásában, alakításában, évekig vezetted ezt. Számos diákod folytatta tanulmányait a Budapesti Képzőművészeti Egyetemen. Mit jelent számodra a tanítás?

Ma már nem vagyok abban olyan biztos, mint régebben, amikor iskolát alapítottunk, hogy a művészeti oktatás legjobb formája az iskola. A „Studioló”-ban nincsenek tanmenetek, nincsenek elvárások, nincs vizsga, nincs életkorhoz kötött modulrendszerű képzés. Van viszont differenciált, személyre szabott segítség, sokszínűség és kötetlen program. És van követhető példa, ami a szakmai elhivatottságot és alázatot illeti.

4. Több nemzetközi alkotótábor meghívottja vagy, magad is rendezel ilyeneket kecskeméti műtermedben. Milyen típusú táborokat kedvelsz, vársz-e ezektől valamilyen szakmai, emberi hozadékot?

Olyan művészek szoktak megkeresni, akik maguk is úgy gondolják, hogy az alkalmazott technológia, az anyaghasználat, a kivitelezés minden fázisa az alkotás része. Eltöltenek nálam pár hetet, használják a felszerelést, megtanulnak olyan dolgokat, melyeknek a kikísérletezése nekem évekbe tellett, megízlelik annak örömét, hogy segítséggel saját maguk készíthetik el szobraikat. Külföldi művészek jönnek, de a magyarországi élvonal is felkeres, ők szoktak eltölteni itt hosszabb-rövidebb időt. Ez adja a szimpóziumok gerincét.

5. Napjaink képzőművészete sokak szerint válságban van, mások meggyőződéssel állítják, hogy a kortárs alkotók egyre kevésbé közönségbarát produktumai tovább mélyítik az alkotó és befogadó közötti szakadékot. Neked mi erről a véleményed?

Szentkirályon (falu Kecskemét mellett) áll az egyik, talán legelvontabb plasztikám, amelynek az üzenetét meglepetésemre az egyszerű emberek pontosan értik. Készítettem több, hagyományosnak mondható figurális szobrot, mellszobrot is. Ezeknél is arra törekedtem, hogy az ilyenkor kötelező elvárásoknak úgy tegyek eleget, hogy a saját formavilágomhoz is hű maradjak. Olyan ez, mint a zenészeknél a gyakorlás. Az ember időnként fontosnak tartja, hogy visszatérjen, újratanuljon dolgokat. Nekem erre jó az alkotás, és a tanítás is. Gyakran látok fiatalokat, akik ott próbálnak bekapcsolódni a képzőművészetbe, ahol Malevics abbahagyta. Nem hiszek ebben, és a tapasztalat is azt mutatja, hogy sokan hagyják abba a szakmát, még mielőtt elkezdték volna.

 

 

6. Magyarországon és külföldön egyaránt ismert és elismert képzőművész vagy. Szatmári tárlatod kapcsán bebizonyosodott, hogy még a nagyközönség is értékeli művészi erőfeszítéseid mélységét, lényegre törő, átfogó, egyetemes jellegét. Szerinted egy kívülállónak nehéz közel kerülni a te alkotói világodhoz?

Sokat gondolkodtam a szatmári tárlatom előtt, és úgy döntöttem, hogy nem viszek olyan szobrokat, amelyeket már láttak, láthattak a szatmáriak harminc évvel ezelőtt. Nem akartam egy retrospektív jelleget adni ennek, azt szerettem volna megmutatni, amivel mostanában foglalkozom. A párbeszéd most is folytatódik, és nekem nem szűntek meg a kapcsolataim Szatmárral, barátaimmal. Jól lehet, ritkán találkozunk, de nem ez a lényeg, hanem ahogy telnek az évek, egyre inkább érzem, hogy milyen fontos a szülőföld, a gyökerek.

7. Sokan állítják a szakmabeliek közül, hogy technikai ellátottság, tudás, gyakorlat tekintetében felénk – és itt országhatárokon is átívelő térségre gondolok – te otthonosan mozogsz minden területen, és nincs olyan szakmai feladat, amelyet ne tudnál megoldani. Több egész alakos szobrot, sőt szoborcsoportot is öntöttél. Miért fontos ez a tudás, felszereltség az önkifejezés, művészi önmegvalósítás szempontjából?

Az én választott anyagom a bronz. Ezzel már évtizedekkel ezelőtt eljegyeztem magam, amikor György Albert barátommal még akkori munkahelyemen, Hiripi Zsuzsa fazekasműhelyében elkezdtünk kísérletezni a viaszveszejtéses bronzöntéssel. Ma ez már ismét széles körben használt technológia. A bronz veszélyes anyag, könnyen áteshet az ember a ló túlsó oldalára. Tud nagyon dekoratív és illetéktelenek kezében giccsessé válni, ugyanakkor az agyag – ennél jobbat még nem találtak ki – édestestvére, mindent el lehet készíteni vele, ha az ember érti a nyelvét. Az én esetemben a bronz nem egyszerűen hordozó, hanem olyan matéria, amire rá lehet bízni örökérvényű tartalmakat, tűri a nagy és kicsi forma kontrasztját, úgy tölti ki a felületet és formát, hogy ha kell, megőrzi a szobrász ujjlenyomatát is. Tűri a hajlítást, csiszolást, hegesztést, patinázást, színezést, mindemellett időtálló és mindig tartogat meglepetéseket. Azért ideális anyag számomra, mert lehet nagyon gyors, lehet megfontolt, és lehet improvizatív. Mivel szobraimat magam öntöm, ezért végig a kezemben tartom a folyamatot, és kedvemre kísérletezhetek vele. Évek során kialakítottam egy műhelyt, ahol gyakran keresnek meg kollégák, volt diákjaim. Manapság, amikor létjogosultsága van az olyan szobornak is, amit a művész egy kivitelező cégnél, akár telefonon is megrendelhet, rendhagyónak tűnik, hogy újra felértékelődik a szakmai tudás, az alkotó keze nyomát viselő plasztika, pedig a művészetben nincs más járható út. Számtalan példát tudnék mondani a művészettörténetből, amikor jó szakemberek megrendelésre készítettek szobrokat, a mester meg csak aláírta, nos ezek a munkák sohasem lettek főművek. Michelangelo azt mondta, hogy aki nem a maga készítette szerszámokkal dolgozik, nem a maga szobrait faragja. Bármilyen korszerű technológiával dolgoztak a közelmúlt restaurátorai, a Sixtinát mégis elrontották. Több mint harminc évvel ezelőtt, amikor György Alberttel elkezdtük a kísérletezést, azért tettük, mert az Unió ipari öntödéjében kivitelezett szobrainkra rá sem lehetett ismerni. Amit egy ilyen ipari öntödében tudtak, az két fél formával levehető negatív felhasználásával jött létre, ezért nagyon laposak, kétnézetűek voltak a munkák, ráadásul a felületük nem őrizte meg a kezünk nyomát, ezért az öntési technológia behatárolta, leszűkítette a kifejezési lehetőségeinket. A viaszvesztéses eljárás ezzel szemben tudott olyat nyújtani, ami már nem korlátozta a fantáziánkat, mert egyszerre képes láttatni a szobor külsejét és belsejét, úgy tud szólni a térről és formáról, tömegekről, hogy nem kitölti, hanem körbefogja, bekebelezi azt. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy az érdeklődésem fokozatosan – ezt csak utólag vettem észre – a héjszerű, kéregformák felé fordult, a tér, a tömeg és a forma lettek az építőköveim. Javíthatatlan kísérletező vagyok, kétszer ugyanúgy elkészíteni valamit nekem nem megy, felszerelésemet magam terveztem és készítettem, mert nincs olyan bolt, ahol ezeket meg lehetne vásásrolni, hisz a módszer, amit használok, az is teljesen méretre szabott. Viszont a felszerelés önmagában kevés, hiába adsz valakinek a kezébe egy Stradivarit, attól még nem tud hegedülni.

8. A tanításon kívül gondolkoztál már azon, hogy még milyen formában tudnád hasznosítani, megosztani ezt a nem mindennapi szakmai tapasztalatot?

György Albert barátommal valahányszor találkozunk és felidézzük a hőskort, nagyokat röhögünk a melléfogásainkon, tévedéseinken. Persze akkor még nekünk nem volt kit megkérdeznünk. Éppen ezért a saját kárunkon tanultunk és közben tapasztalatokat szereztünk. Egy kiadványról gondolkodom, amiben szeretném összegyűjteni és illusztrálni magam és volt diákjaim munkáival mindazokat az eredményeket, amelyek az évek során felgyűltek. Szerintem tanulságos lesz, én biztos örültem volna egy ilyen könyvnek 30 évvel ezelőtt.

 

 

9. Milyen stílusirányzatba sorolnád alkotásaidat, egyáltalán fontosnak tartod az ilyen típusú besorolásokat?

Nem szoktam méricskélni a pályámat, nem gondolok arra, hogy elérkeztem volna valahová, sokkal inkább úgy érzem, mintha mindig készülődnék valamire. Ez valahogy kialakult bennem. Az is lehet, hogy a kolozsvári művészeti egyetem „ostromlása” alatt alakult ez ki, amikor a diplomaszerzés látszott az egyetlen járható útnak ahhoz, hogy a későbbiekben szabadon tehessük, amihez kedvünk, tehetségünk van. Akkoriban ez nem ment könnyen, négyévente négy szabad helyet hirdettek meg. Pontosan éreztem, ma tudom is, számomra a művészet és a szabadság ugyanazt jelenti. Sohase akartam megfelelni semmiféle elvárásnak, nem érdekelt, hogy mi a divat, a trendi a képzőművészetben, vagy mi adható el. A végeredmény sem annyira fontos számomra, mint maga az alkotási folyamat. Nem tudom egyik vagy másik munkámról azt mondani, hogy ez sikerült, ez meg kevésbé, mert amikor munkához látok, még nem sejtem, hogy hová akarok eljutni.

10. Mi a munkamódszered, vannak-e terveid a jövőt illetően?

Munkamódszeremről annyit, hogy szeretem a dolgokat alaposan körbejárni, a szobrokat mindig rajzi vázlatok, reliefek, kisplasztikák előzik meg. Szeretném a közeljövőben néhány vázlatomat kiérlelni és közepes vagy nagy méretben elkészíteni.

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ