Megjelent a tisztajonline-ban 2014. január 8-án

 

„Hát minden-minden e világon
Álomba ködlő furcsa álom?”
Edgar Allan Poe: Álom az álomban

Pálfi György filmrendező nyitotta meg a horror és a pszichothriller ha­tá­sai­val átita­tott Ha­lálos természet című tárlatot a debreceni MODEM-ben. Saj­nos nem vehettem részt a meg­nyitón, de olvasva a kiállítók listáját, tudtam, hogy mi­előbb Deb­recenbe kéne menni.

A kiállítás alcíme Naturalizmus és humanizmus a 21. században. Az egyszerre vonzó és taszító jelenség a klasszikus koroktól kezdve végigkíséri a művészetet. A humanizmus és a naturalizmus különleges kapcsolatát napjainkban a horror műfaja jeleníti meg, hangoztatta Kukla Krisztián, a Modem igazgatója.

A horror sajátos természetével való számvetés igénye már a XVIII. század egyes szerzőiben felmerült. Annak ellenére, hogy a horror képi világa szükségszerűen visszataszító, a műfaj nem szenved hiányt befogadókban. Hogyan válthatja ki tetszésünket az, ami visszataszító? Ez a horror paradoxona. John és Anna Laetitia Aikin On the Pleasure Derived From Objects of Terror (A rémület tárgyaiból származó élvezetről) című esszéjében azt írja: …az a nyil­vánvaló élvezet, amellyel elidőzünk a színtiszta rémület tárgyainál úgy, hogy mo­rális ér­zékünket semmi sem zavarja, és a félelem nyomasztó érzésén kívül semmilyen más szen­vedély nem hoz lázba bennünket, bonyolult rejtély. H. P. Lovecraft szerint a jó horror képes arra, hogy elérje a bennünk szunnyadó legmélyebb rétegeinket, a legősibb érzéseinket, elő­cibálja belőlünk az igazi emberi természetünket és ezeknek mind a „kozmi­kus rettegéshez” van közük: A természetfeletti irodalom valódi mércéje az, hogy az olva­sóban létrejön-e egyfajta mély félelemérzet, az ismeretlen szférákkal és erőkkel való ta­lálkozás döbbenete, az a titokzatos állapot, amelyben az ember rémülten figyel, mintha csak fekete szárnyak suhogását vagy azokat a neszeket fürkészné, amelyeket ismeretlen lények az ismert világ­egyetem legvégső határán keltenek. Clive Barker ellentétben Lovecrafttal földközeli néző­pontból vizsgálja a horror értelmét, szerinte a horrortörténetek azt ábrázolják dramatikus formában, ahogy az ember mint szellemi lény szembesül testi mivoltának állatias oldalá­val.

 

 

Magunkban hordozzuk az ismeretlentől való félelmet, ami csodálattal párosulhat, a másság titokzatos támadása bűvkörébe vonhatja a befogadót, megerősíti azt a meggyőződésünket, hogy rengeteg ismeretlen erő vesz körül minket. Mindezt felfoghatjuk allegorikus olvasat­nak, vagy annak, hogy a horror rémségei az animizmus ősi képzeteiben és egy konkrét, a fajok közt összefüggést kereső, totemisztikus gondolkodás örökségében gyökereznek; meg­emelik az adrenalin szintet, ugyanakkor nem járnak kockázattal, mert távol vannak a mi valóságunktól, hangsúlyos bennük a fiktív jelleg. Hobbes a kíváncsiságot a szellem étvágya­ként képzeli el. Ez az étvágy a horror esetében a vélhetőleg megismerhetetlen dolog meg­ismerésének lehetőségével tovább fokozódik. Edmund Burke Filozófiai vizsgálódásban a félelmet keltő tárgyakkal összefüggésben megállapítja, hogy az a fájdalom, amelyet ezek a tárgyak normális esetben előidéznek, ilyenkor enyhül azáltal, hogy a szemlélőből hiányzik a kiszolgáltatottság érzése. Ha próbáljuk megfejteni az említett paradoxonokat nem hagy­hatjuk ki Freud elfojtás-elméletét, Deleuze-Guattari Freud kritikáját adó skizoanalízisét, és Baudrillard transzesztétikáját és metasztázisát (szétszóródás, áttétel), vagy az abject art-ra jellemző problémakört (a test dekonstrukciója, fragmentálása, elidegenítése) sem, de így sem kaphatunk a kérdésre kielégítő, átfogó választ.

 

(Folytatjuk.)

 

 

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ