ugyanazt teszik, amit az unokák,

kik unszolnak feszt, hogy játsszunk bújócskát,

elrejtőznek, és én úgy teszek, mintha

nem tudnám, hogy hol vannak… ez a minta

ragad, számol az óra: harminc, negyven,

persze, hogy tudom, hol a szemüvegem,

nem lehet máshol, mint ahová raktam,

számol tovább az óra – ötven, hatvan…–,

felforgatom a házat, nem találom,

hallgat az asztal, a szék, a kabátom

(ősz van), hol lehet? akarva se tudnám

így elrejteni, jó, hogy nincsen puskám…

a tükör segít – kegyetlen az óra! –,

megvan a szemcsi, homlokomra tolva

nevet rám, papa, majdnem elaludtam,

jeleztem többször is: orrodra csúsztam…



2022.11.01.