A régi újságokat berakom a parkoló mögötti sárga házikóba. A példás rendben sorakozó kötegekből előkukkanó fejlécekből ítélve, a szomszédaink a szociáldemokrata pártra sza­vaznak. Kivéve talán az újságírót a harmadikról, aki kommunista, de a szó jó értelmében az. Van neki autója, háza, meg nyaralója is. Szóval olyan humanista kommunista. Csak szavazni nem szavaz a gazdagokra.

A buszmegállóban többnyire fiatalok állnak, a dermesztő hideg ellenére nyitott kabátban várakoznak. Frissen mosott hajuk csapzott – ez a divat – és cigarettáznak. Úgy látszik, szeren­csés napom van, mert a gyerekkocsis nőt nem látom. A focipályán nagyjából már elolvadt a múlt héten hullott hó, csak az északi oldalon, a háromszázhatvanöt éves tölgyfák mögött virít még valami fehéren. (A tölgyfák életkorát nagyon pontosan meg lehet határozni: annyi éves, ahány centiméter mellmagasságban a kerülete. Ennél pontosabban pedig úgy, hogy az ember bemegy a könyvtárba és felüti a környékről szóló leírások egyikét. A mi tölgyfáinkat 1633-ban egy Peter Wallenstien nevű pap ültette.)
Mindig arról ábrándoztam, hogy tenger mellett lakom. Na, tessék, erre beteljesült: a nádasnál kezdődő jégpáncél alatt a Balti tenger vize kocsonyásodik. Sajnos elfelejtettem hozzáábrán­dozni azt, hogy a vize meleg és sós legyen, a partja pedig homokos.
A piros Volvo busz halkan csúszik be a megállóba. Szépen, érkezési sorrendben szállunk fel. Semmi előreengedés, udvariaskodás. Beülök kedvenc helyemre, és a helyi szokás szerint magam elé meredek. A vezető türelmesen megvárja, amíg a szerecsengyerekek is kirohannak a követségi lakásból. Cipőfűzőjük hosszabb, mint papa országa hitelezőinek a listája. A késői punk csemete is befut, szakadt blue-jeansben és pólóban. Beledidereg az ember a nézésébe. Iskolatáskája nincs, azzal csak veszítene hitelességéből.

Az első megállóban a többé-kevésbé éber állapotban iskolás gyerekek, egyenesen a busz hátsó részébe rontanak. Az első fele, ugyanis az “öregeké”. A kideríthetetlen nemű és korú, platinaszőke Gizigéza az első ülésre telepszik, rutinos mozdulattal veszi elő a tükrét, szem­ceruzával igazgatja vonásait. Füléből fekete drót vezet a zsebébe, így még könnyebben tud egyedül lenni a tömegben.
Csigalassúsággal kanyargunk a hegyes-dombos kisutcákon. A monoton zúgást időnként telefoncsengetés töri meg. Lázas turkálás kezdődik a táskákban, gombolkozás. Hunyorogva vizsgálgatják készüléküket, mint annak idején a felhúzós órákat az emberek, hogy aztán csalódottan a táskájuk legmélyére süllyesszék miközben a boldog hívott földrajzi helyzetét ecseteli.
Boldog-boldogtalannak van már maroktelefonja, azaz “mobilja”. Hiába áll minden utcasarkon telefonfülke, az emberek menet közben, kezüket a fülükre szorítva kurjongatják, hol vannak, és hogy éppen mit csinálnak. Így volt a tranzisztoros, hordozható rádióval is. Minden surmó azzal ment korzózni. A nagyobb példányokat a vállukon vitték, a fülükre szorított hang­szórókból bömbölt a beat és a népzene.

A jégstadionnál már nincs ülőhely, félméteres követési távolság betartásával gyurakodnak felfelé az utasok. Elbambulok. Egy magas, szőke nő zavartan biccent. Upssz, remélem, nem vette rossznéven. Minden rendes európai városban legalább két hosszú másodpercig legel­tetheti az ember a szemét csinos útitársain. Itt ennek a milliomodrésze elég ahhoz, hogy ezt trakasszériának, azaz angolul harrassmentnek vegyék. (Magyar megfelelőjét nem ismerem, mert akkoriban nálunk ez nem volt divatban. Már úgy értem, senki sem húzta fel az orrát azért, mert nőnek nézték.)
Egyet kell értenem azzal a kiábrándult pszichológussal, aki szerint, nyugaton ­ ha jól sejtem, manapság már keleten is ­ a szexuális szabadság abban mutatkozik, hogy a leány a fiú fenekét markolássza a metró mozgólépcsőjén. Nyoma sincs az erotikus rezgéseknek, nincs olyan, hogy valakit leszólítanak az utcán. A flört csődjének vagyunk szemtanúi! Tiszta szerencse, hogy nem vagyok fiatal…
A golfpályánál társaságunk Ingriddel egészül ki. Felhúzott szemöldökkel jelzi, hogy észrevett. Ingrid nyugdíjazás előtt álló, lusta mozgású, kíváncsi öreg hölgy. Évekkel ezelőtt kiderült, hogy ugyanabban az épületben dolgozunk. Azóta állandóan a terveim felől faggat, meg­kérdezi hol és miként nyaraltunk, és hogy megvettem-e már a biciklit?
Több pártfogoltja van, azok is bevándorlók. Bennszülöttől ugyanis nem illik kérdezősködni, legfeljebb az időről cseveghet velük az ember. És gyakran beszívod a levegőt, ami itt a helyeslés legbiztosabb jele. “Szép időnk van.” ­ így ő. ­ “Híííííííííuuuu” ­ bólogatsz szaporán. ­ “Shúúúúúúúú.” – adtok mindketten nyomatékot az állításnak.

Nem élvezhetem Ingrid társaságát, mert tízórait kell vásárolnom az éjjel-nappal nyitva tartó élelmiszerboltban. Sanyit a kenyeres polc mellett találom. Elgondolkozva válogat a frissebb­nél frissebb zsemlék között. ­ Otthon vagy délután? ­ kérdi felcsillanó szemekkel. ­ Ex-anyó­som ugyanis Pesten van. Megkért, hogy öntözzem a virágait. És ha már úgyis a szomszédban járok, akkor talán sakkozhatnánk egyet.
– Majd máskor, ma meccsem van ­ szabadkozom. Fizetünk, megvárom, amíg elővakarja a koronáit. Veszek egyet a metróbejáratnál kirakott, ingyenes újságból, áthúzom a mágneses kártyát az automata kapu olvasóján. Kétszer, mert Sanyinak nincs bérlete. Az autója a javítóban, a pénze meg a bankban. ­ Ilyenkor nem szokták ellenőrizni ­ nyugtat meg. Lent, a peronon elválnak útjaink. Sanyi északnak tart, én délre megyek. Vonatom szokás szerint késik. Több százan lehetünk, ennek ellenére nagyobb a csend, mint a templomban.

­ Ki volt az? Rokon? ­ furakodik mellém Ingrid. ­ Az – hagyom rá pillanatnyi gondolkodás után.
Skandináv értelemben, a család kizárólag a férjből, a feleségből és a gyerekekből áll. A nagyszülők nem családtagok. Azért fizetjük a magas adót, hogy öregkorukra gondjukat viselje az állam. A bevándorlók megtűrik a nagymamát és nagypapát, rossz nyelvek szerint azért, hogy klánokba tömörülve csaljanak és meglopják az államot.
Évekkel ezelőtt, amikor Sanyiékkal, Feriékkel és Lacival bámultuk a svéd Walpurgis, azaz Valborg estéjén a dalokkal és csuklásokkal fűszerezett, kollektív máglyagyújtást, egyszercsak előttünk termett a szélsőjobboldali “Új Demokrácia” párt hírhedt elnöknője.
– Áááá! Szóval ez a CSALÁD!? ­ nézett végig rajtunk, világoszöld szemlencséin keresztül Vivianne. (Négy hónappal később pártja 12 százalékos eredményt ért el az országos válasz­tásokon.)
Mindig büszke voltam arra, hogy ismerőseim sorában nincs politikus, rendőr, sőt, még kórházportás sem. Rendes ember nem lehet sem kapus, sem pedig nagykövet. Ezeket ugyanis azért állították oda, hogy megakadályozzák az embert a célja elérésében. Na, de nem Vivi volt a leghíresebb ember, akivel volt szerencsém kezet rázni. Néhány évvel ezelőtt Borg és Wilander a Királyi Teniszcsarnokban búcsúmérkőzést játszott. Előtte Nastase bohóckodott Tannerrel, és nem állhattam meg, hogy ne gratuláljak Nastasenak a régi Davis-kupa dön­tőkért, a Stan Smith-el vívott, idegölő csatákért. Láthatóan jól esett neki. Az adogatásairól híres Tannerrel is kezet ráztam. Aztán odajött Borg is, meg Wilander. Úgy éreztem magam, mint amikor gyerekkoromban, a kispadról szorongva néztem városunk első osztályú csapa­tának a mérkőzését.

Következik: IV. Gondolatok a kutatásról
8.30-10.00

Forrás: Svédcsavar. MEK