Elfáradás, azaz war fatigue

A közelmúltban Vasile Dâncu azt találta nyilatkozni, hogy az ukrajnai háborút olyan nemzetközi béketárgyalás révén lehetne lezárni, amelyen Ukrajna nem venne részt, csak egyfelől a NATO és az EU, másfelől pedig Oroszország. A volt honvédelmi miniszternek a tisztségébe került ez a nyilatkozat, még saját pártelnöke, Marcel Ciolacu is elhatárolódott tőle. Pedig Dâncu nem tett mást, mint technikai megoldást javasolt arra a gondolatra, amit korábban már Henry Kissinger, a nagy tekintélyű volt amerikai külügyminiszter, a milliárdos Soros György és a világ jelenlegi leggazdagabb embere Elon Musk is felvetett, és aminek a lényege az lenne, hogy Ukrajna adjon területet a békéért. Az ötletet szelídebb formában ugyan, de Franciaország elnöke, Emmanuel Macron is megpendítette korábban, de aztán elállt tőle.

Akik így gondolkodnak, azok abból indulnak ki, hogy egyrészt Ukrajnától nem várható el, hogy önként lemondjon az orosz agresszió által elrabolt területeiről, másrészt pedig Oroszország számára sem elfogadható egy megalázó vereséget követő békeszerződés aláírása. Valami minimális sikerélményt Vlagyimir Putyin orosz elnöknek is kell adni, ellenkező esetben soha nem fejezi be a háborút, sőt az is elképzelhető, hogy szorongatott helyzetben az atomfegyverhez nyúl, amely lépésnek a következményei beláthatatlanok lehetnek. A kompromisszum tehát az lenne, hogy Ukrajna megőrzi szuverenitását, de átadja területeinek egy részét, jelesen azokat, amelyiknek többségét amúgy is orosz nemzetiségűek lakják.

Ezt a megoldást azonban Volodimir Zelenszki nem fogadhatja el és azzal érvel, hogy amennyiben Ukrajna akár részleges engedményeket tenne Moszkvának, azzal csak növelné a Kreml étvágyát és újabb országok megszállását kezdeményezné, hiszen Putyin nem titkolt terve a Szovjetunió visszaállítása, úgy, hogy annak helyét az Orosz Föderáció vegye át. Ez a veszély pedig kétségtelenül fennáll, ha Putyin grúziai, abháziai, dél-oszétiai intervencióira gondolunk, valamint arra, hogy csapatokat állomásoztat Moldova Köztársaság területén. Ebből a megfontolásból kiindulva nyilatkozta a közelmúltban Ukrajna elnöke a The New York Timesnak, hogy a háborúnak akkor lesz vége, ha Ukrajna győz, vagy amikor az Orosz Föderáció akarja, arra utalva, hogy Moszkvának fel kellene adnia a 2014 után elfoglalt ukrán területeket, beleértve a Krím-félszigetet. Fölöttébb kétséges azonban, hogy ekkora arcvesztést, a hazájában amúgy is egyre népszerűtlenebb Vlagyimir Putyin egyáltalán fontolóra venne. Ilyen körülmények között, tehát nem várható, hogy a hadban álló felek álláspontjai közelednek egymáshoz.

Ami viszont a harctéri helyzetet illeti, ott azt látjuk, hogy a kezdeti orosz sikerek után az ukránok vették át a kezdeményezést, jelentős területeket szabadítottak fel, de attól távol állnak, hogy katonai győzelmet arassanak és a tél közeledtével a frontok egyre inkább megmerevednek. Az elhúzódó háború mérhetetlen szenvedést okoz mindenekelőtt az ukrán lakosságnak, azok után, hogy Oroszország módszeresen bombázza Ukrajna energiaellátó rendszerét.

Az, hogy Oroszország nem tudott – és a jelek szerint egyelőre nem is tud döntő győzelmet kiharcolni az ukránok hősiessége és katonai vezetőik rátermettsége mellett mindenekelőtt a NATO és az Európi Unió nagyvonalú és nagyarányú támogatásának köszönhető. Ukrajna modern fegyvereket, szállítóeszközöket, élelmiszert, téli ruhát, áramfejlesztőket, légvédelmi eszközöket kap Nyugatról. Ez a támogatás azonban Washingtonnak és Brüsszelnek is nagyon sokba kerül. Amerikában két év múlva elnökválasztások lesznek, az állampolgárok pedig ilyenkor fokozottan figyelnek arra, hogy a kormányzat mire költi az ő pénzüket. Politikai elemzők máris figyelmeztetnek arra, hogy Amerikában egyfajta elfáradás (war fatigue) várható Ukrajna támogatását illetően. Ugyanakkor az Egyesült Államok stratégiai problémája, most nem Ukrajna, hanem Kína, amelyikkel gazdasági háborúban áll és amelyiket szeretné minél távolabb tartani Oroszországtól. Ukrajna az amerikaiak számára inkább egy regionális konfliktus, amelyiknek nem tulajdonítanak akkora jelentőséget, mint Peking világhatalmi ambícióinak.

Itt kell megemlíteni azt is, hogy a hidegháború után egypólusúvá vált a világ, s ennek vezetője egyértelműen az Egyesült Államok maradt. Megítélésem szerint Washington nem a „világ csendőre” szerepét töltötte és tölti be, inkább valamiféle globális iránymutató a demokratikus értékeket illetően, s ez nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az elmúlt 30 évben a világ – néhány helyi konfliktustól eltekintve – békésen fejlődhetett. A század második évtizedének vége felé azonban nyilvánvalóvá vált, hogy egyrészt az Amerika által képviselt értékrendet Oroszország és Kína nem fogadja el, másrészt pedig, hogy az Egyesült Államok társadalmának egy jelentős része sem hajlandó finanszírozni az amerikai geopolitikai érdekek képviseletét a világ legtávolabbi zugaiban. Donald Trump megválasztása ez utóbbi gondolat térnyerését jelezte. Bár Joe Biden felvette a Fehér Házban a Trumppal megszakadt fonalat, Amerika világpolitikai szerepének újragondolása továbbra is foglalkoztatja nemcsak a politikai elitet, hanem a társadalom jelentős részét, s az infláció, valamint a gazdasági válság katalizátorai ennek a jelenségnek.

Az elfáradás az Európai Unióban is tapasztalható, csak másképp. Itt a közösség cselekvőképessége került veszélybe azáltal, hogy Magyarország folyamatosan vétóval zsarolja az EU-t, s ez áll az Ukrajnának szánt támogatásokra is.

Felvetődik tehát a kérdés, hogy meddig tarthat ki Ukrajna és meddig tarthatnak ki a nyugati segélyek (pénz, paripa, fegyver)? Ez azonban csak az érem egyik oldala. A másikon az van, hogy az elfáradás nemcsak Nyugaton tapasztalható. Az orosz társadalom is kezd belefáradni a véráldozatba, az életszínvonal rohamos romlásába. Nem igaz ugyanis – és ezt hivatalos adatok igazolják – hogy a szankciók jobban fájnának a Nyugatnak, mint Oroszországnak. Az orosz gazdaság recesszióba került, fő exporttermékét, az energiahordozókat csak kisebb mennyiségben és alacsonyabb áron tudja eladni. Miközben az infláció az egekbe szökött és az áruhiány egyre nagyobb, Putyin háborús kalandjának társadalmi támogatottsága elolvadt.

A kérdés tehát most az, hogy ki bírja tovább: a Nyugat a támogatást, vagy Oroszország az esztelen és kudarcos agressziót. Ebben a helyzetben négy megoldás lehetséges: győz Oroszország, győz Ukrajna, kompromisszumra jutnak és érvényesül a területet a békéért elv, vagy Putyin egy palotaforradalom áldozata lesz és az új orosz vezetés kiegyezik a Nyugattal és Kijevvel.

Ma az első két lehetőség egyikének sem adnék túl nagy esélyt. A kompromisszum – ahogyan mondani szokták – még a kanyarban sem látszik, Putyin esetleges bukásáról azonban időről időre hírek röppennek fel, de egyelőre szilárdnak tűnik a helyzete. Mindenesetre az idő szorít, az elfáradás mértéke egyre nagyobb és valamilyen megoldásnak be kell következnie. A harminc éves háborúk ideje elmúlt.

*Erdélyi magyar újságíró, több aktuális regény szerzõje; Nagyváradon él

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ