Malommá futnak össze a hegyi bércek,
Őrlik a felhőket, de a fenyves délceg,
Eltakart erő, vizek fölé dermedő,
Gigászok párás tüdejében erjedő,
Zöld mélység, mohák húsa pácolja kérgét.
Vércsék sercegő nyomában vérző jércék,
Az ég csókja csattan, mint a tüzes korbács,
Vert acél tükrén villámlik a sok forgács.
Óceánok szügye duzzad, genny kifakad,
Sátáni gályák hada iszapba ragad.
S a gyökértelen erdő, mint szénakazal,
Úszik az árral, s a kopasz völgy elhasal.
Elnémult vihar remegve várja zsoldját,
Szirti sas vijjog, nap szárítja a tollát.
Átkozott időket élünk, visszhang nélkül
Malmok őrlik lelkünk, szemünk belekékül.

(Péterfalva, 2019. augusztus 2.)