Ünnep avagy rövid traktátus arról, mi a jó

 

Csütörtök délelőtt három helikopter burungozik a Grigorescu negyed felett. Úgy nézem szovjet típusú katonai gépek. Ékalakban repülnek, az egyik le-lemarad, mintha nem bírná szusszal. A Fellegvár irányából közelednek, valahol a Törökvágás után ráállnak a Donát út vonalára, majd Szászfenes felé húznak el, de hirtelen vissza is fordulnak, s a Monostor negyed fölött zúgnak a városközpont fele.

Amúgy olyan csend van, mintha hétvége volna, mert tulajdonképpen az is van. Tegnap, szerdán András nap volt, ami a román ortodox keresztények jeles ünnepe, így országos szabadnap. Ma munkaszüneti nap, december elseje, 1990-óta Románia nemzeti ünnepe. Emiatt a nagy helikopterezés a fejünk fölött. Holnap péntek, minek mennénk már dolgozni, hiszen jön a szombat, s a vasárnap. Péntek amúgy hivatalosan munkanap, de majd bepótoljuk karácsony előtt. Országszerte így van ez. Szóval a hétvége most kedd délután kezdődött, nincs is ezzel baja senkinek.

Ahogy halkul a gépzúgás, az erkélyablakon unottan bámulok utánuk, mintha kicsit megnyugtatna, hogy elmennek. Pedig tudom, fél perc múlva jönnek is vissza.

Épp egyéb foglalkoztat. Hajnalban ébredés után egy eladó MZ R-900-as minidiszk (MD) lejátszót láttam az egyik csoportban, alig több mint ötven euróért. Nagyon jó lenne megszerezni.

Nagyjából húsz éve van egy doboznyi lemezem, egy németországi ösztöndíj idején gyűjtögettem őket, rajtuk nagyjából százhúsz óra interjúanyag. Akkoriban hangfelvevőt az intézettől kaptam kölcsön, ahol a kutatást végeztem, s vissza kellett adnom, bár nagyon megszerettem a tenyérnyi kis gépet. Akkor nem tudtam volna egyet kifizetni. Azóta nincs, amivel ezeket a felvételeket hallgassam. Töredéküket írtam át addig, amit rögtön akkor fel is használtam, a többi ott szunnyad a Vagabond cipősdobozban.

A kétezres évek elején úgy tűnt, hogy a minidiszk formátumé a jövő. Kitűnő minőségben lehetett rá felvenni hangot, messze jobb volt, mint a magnókazetta, inkább a CD-hez mérhető, ráadásul nagyon kis helyen elfért. ATRAC LP4-es tömörítést használtam, hogy a 80 perces lemez akár ötórányi beszélgetést is tárolt. Az eltelt húsz év során rá kellett jönnöm, hogy ezek a lemezek sajnos technikailag inkább a múlt részei. A digitális hangfelvevők kiszorították a minidiszket, bár a Sony talán még nem adta fel teljesen a gyártásukat, de ma inkább ritkaságszámba mennek.

Így maradtam itt egy halom elavult, elnémult lemezzel. Most, hogy megláttam egy lejátszót rögtön aggódni kezdtem, hogy ha sikerülne is megvennem, talán nem is tudja lejátszani a tömörített lemezeim, vagy lehet, hogy nincs is olyan állapotban a gép, hogy megérje vele kínlódni.

Üzenetet írok a tulajdonosnak, hátha meg tud nyugtatni, de sajnos csak annyit mond, hogy ő nem próbált soha mást hallgatni rajta, mint normál zenét. Egyetlen lemeze van, s adja is a géppel, de nem tudja kipróbálni LP4-es módban. Viszont, ha nekem ilyen lemezeim vannak, menjek oda hozzá, s kipróbálhatom. Szabadkoztam, hogy talán zavarnám ma, de nagyon határozottan hív, hogy épp jó, hogy szabadnap, s otthon van. Telefonszámot cserélünk.

Ha késlekedek, lecsúszok a vásárról, így hát a város másik szélére, a megadott címre sietek. Ott emeletes villa, terepjáró az udvaron. Telefonon csöngetek: menjek az alagsorba, ott vár. Nyitja a távvezérelt kocsibejárót.

Nagydarab, kicsit morcos férfi fogad. Mondom a nevem, s bólint, látom tudja, hogy magyar vagyok. Ismer, állítólag vettem már tőle valami elektronikai kütyüt, de én erre nem emlékszem, de nem vitatkozom. Bemegyünk az alagsori konyhába, és ott van az asztalon a kis gép, mellette egy hatalmas hangfal. Hoztam lemezeket magammal, kipróbálnám. Van fülhallgatóm, belehallgatok – szabadkozom. De hiszen itt ez a kiváló boxa, kapcsoljuk össze a lejátszóval, ajánlja.

Legyen, egyezek bele, de hogy ne érje meglepetés, hozzáteszem: Ezek nem zenés lemezek, beszélgetés van rajtuk. Beteszek egyet, és elindítom. Megszólal! Nagyon örülök neki. A felvételről egy régi ismerősöm beszél cigányul. Rápillantok a gazdára, hogy miként reagál. Nem tudok leolvasni semmi érzelmet az arcáról, csak bólogat: jól olvassa a gép a lemezt. Kedves ismerősöm volt, aki beszél, sajnos meghalt évekkel ezelőtt, teszem hozzá.

Azt mondja, volt két bukaresti üzenete is, mondta az érdeklődőknek, hogy foglalt a gép. Jobb így, hogy személyesen tudjuk intézni. Nyélbe ütjük az üzletet, és zsebre vágom a MZ R-900-ast. Nem akarok egy zacskót inkább hozzá? – kérdi. Jó lesz így, búcsúzom. Egészséget, minden jót!

Az Avram Iancu téren át visz az autóbusz hazafele. Délután van, a város kihalt, a tér két oldalán mint lövegek ágaskodnak az esti tűzijáték csövei.

Otthon az első lemezt elkezdem átmásolni a számítógépre. Egy órás anyag után visszahallgatom, kifogástalanul megy a gép. Rövid köszönő üzenetet írok, elégedett vagyok a vásárral. Rögtön jön a válasz: Mă bucur, să-l folosiți sănătos!

 

Kolozsvár, 2022 december 6.

 

*Fosztó László szociálantropológus, néprajzkutató. Sepsiszentgyörgyön született (1972) Kolozsváron (BBTE Magyar – Néprajz), Budapesten (CEU Nationalism Studies), és Halleban (Max Planck Institute for Social Anthropology) tanult. 2007 óta a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ