IV. Gondolatok a kutatásról

8.30-10.00

Az Egyetemnél többen leszállunk. Az ellenkező irányból is érkezik vonat, sietősebbre fogjuk a lépteinket. A kapuknál újabb tömörülés, kisodródunk a permetező esőbe. A tömeg kétfelé oszlik: a csinos honleányok a jobboldali ösvényen folytatják az utat a humán tanszékek felé. Mi, a többnyire félretaposott cipőjű, hátizsákkal imbolygó, multidioptriás csordát követjük. Tudom, rossz szakmát választottam.
Előveszem a mágneses kártyát, beütöm a kódot a folyosóajtó mellett díszelgő ládikóba. Szobám ajtaja tárva-nyitva (a munkahelyen senki sem csukja be az ajtaját), az íróasztalom előtt vár kényelmes székem, amit fondorlatos módon szereztem. (Egyszer majd azt is elme­sélem, az ember ne próbáljon minden lényegtelen dolgot belesuvasztani a naplójába.) Bekap­cso­lom a PC-met, egyből beugrik a windows. Húsz levelem jött, körülbelül ennyire számí­tottam. Utoljára a MÓKÁ-t hagyom.
Lépések hallatszanak a folyosóról, arcomra fagy a mosoly. Kajla, tojásfejű, szemüveges krapek lép be, a professzor. Közli, hogy kilenckor szeminárium lesz az emeleti gyűlés­terem­ben. Azt is hozzáteszi, hogy érdekes előadás lesz. Magyarul: kötelező a jelenlét.
Annyi időm maradt, hogy a konyhából kávét hozzak. A folyosón Ratti, a középkorú, indiai vendégkutató szegődik hozzám. – Good mooorning! ­ Vigyorog, miközben lajhárt meg­hazudtoló lassúsággal vonszolja magát. Otthon állítólag szolgálókat tart, akik sietnek helyette. Mire a terembe érünk, már csak az első sorokban van hely, az összes szunyálósarkok foglaltak. – Azért sem figyelek oda! ­ határozom el magamban.
Ha valamit igazán utálok, akkor azok a szemináriumok. A kiszemelt szerencsétlen három héten át dolgozik az előadásán, hogy aztán lámpaláztól reszkető hangon, valami abszurd hülyeséget próbáljon népszerűsíteni. Az első mondat után kiszárad a torka, mire szimpátiából, vagy nem is tudom miért, valamennyien köszörülni kezdjük a torkunkat. Eszméletlenül lassan beszél, minden mondatot megrág, nehogy elcsessze a bevezetőt. Az előadásra szánt idő utolsó percében aztán rádöbben, hogy a fele még hátra van. Eszeveszett kapkodásba kezd, és csak akkor nyugszik meg, amikor a professzor pár jól begyakorolt frázissal megköszöni a tudo­mány oltárán hozott áldozatát.
Vagy hat évvel ezelőtt engem is felkértek kutatásom eredményeinek ismertetésére. A végén elmaradt a professzori méltatás. Állítólag egy másik gyűlésre kellett sietnie. Nyugdíjazás előtt álló kollegám, alaposan körülnézve súgta, hogy ez volt életében az első előadás, amiből mindent megértett. Hát hogyne értette volna meg!? Csocsó, hajdani fizika tanárom, végig­kergetett volna a városon, ha kérdéseire nem válaszolunk tömören, érthetően és helyesen. – Mi az energia fiam? ­ kérdezte minden bevezetés nélkül, miközben töltőtolla hegyét az osztálynaplóhoz közelítette. ­ Munkavégző képesség ­ válaszolta valaki kisagyam mélyéről. A tollhegy továbbsiklott. Aznap már nem érhetett nagyobb baj. Hitchcockot meghazudtoló leleményességgel tartotta ébren a figyelmünket. Ha valaki elmerengett az óráján, az súlyos szertári kulcscsomójának landolására riadhatott. Egyszer sem tévesztett célt, ami ugyancsak hozzájárult félelmetes hírneve megalapozásához. Ráadásul vissza kellett vinnünk a kulcsokat a katedrához, ami gyakran feleltetéssel járt. Ma is beleborzongok, amikor a naplólapozás alatt uralkodó csendre gondolok.
Manapság már nem indítja meg a tanár naplóban való keresgélése “a mai degeneráció” szervezetében az adrenalin áramlását. Talán ez lehet az oka a horrorfilmek egyre növekedő népszerűségének. Kevés a természetes izgalom, valamivel pótolni kell a hiányát? Vagy ki tudja? Elég horrort szolgáltatott akkoriban a mindennapi valóság.
Magam sem értem, miért zavar annyira az, hogy néhanapján ki kell ülnöm egy unalmas előadást? Nem mindenkinek jutott osztályrészül az, hogy ilyen kényelmes munkakörül­mények között tengesse az életét, miközben mások sokkal nehezebben keresik a kenyerüket.
– Jé, te kutató vagy? ­ szokták kérdezni tőlem. – Mit csináltok ti tulajdonképpen? ­ piszkálód­nak gúnyos arckifejezéssel, azok, akiknek csak a fizikai munka jelent valamit, minden más lógásnak minősül. Ilyenkor lehajtom a fejem, és szégyenkezve magyarázom, hogy kísérle­tezünk, irogatunk, aztán megint kísérletezünk… Eleinte azt is hozzátettem, hogy kutatás nélkül még most is ott ülnénk a barlangban. – Hehehe, de jó vicc… – Nincs meggyőzőbb érvem. Tény, hogy nem lehet egész nap felfedezni. Sok az üresjárat, amit ki ezzel, ki azzal tölt ki.
Hajdani főnököm apró ember volt, ennek ellenére sok hasznos tanáccsal ellátott. Az első, amire szóról-szóra emlékszem, így hangzott: “A kutató jó, ha négy órát dolgozik naponta. De ez is sok!” Fiatalkorban fogékony az ember, nekem ezt sem kellett kétszer mondani. Útmu­tatásának hála, átvészeltem a nehéz éveket, a kutatás normázására tett különféle kísérleteket ­ odafent nem hallottak az ötletaszályról -, a szakirodalom mellőzését. Itt nem mondtak semmit, de egy hét alatt rájöttem a néhai bevezető egyetemes voltára. Ha a politikusok – akik évről évre kiszabják a nemzeti jövedelemből (avagy adósságból) a kutatás támogatására szánt szeletkét – tudnák ezt, meggyőződésem, hogy bezárnák a kutatóintézetek és az egyetemek nagy részét.
A felfedezés többnyire véletlen műve. Az igazi áttörést legtöbbször a melléktermékek jelentik. Néhány megszállott, minden ellenállásra fittyet hányva végigviszi az elképzelését, és a törekvései gáncsolásában élen járó professzor learatja a babérokat. Ez utóbbi, valamikor ragyogó alkalmazkodó képességgel rendelkező, egy kereskedelmi segéd napi munkájához szükséges intelligenciájú fiatalember volt, akit az akkori professzor többszörös teszteknek vetett alá, gondolván, hogy hátha csak szimulálja a korlátoltságot. Amikor pedig eljött a nyug­díjazásának napja, mindent megmozgatott, hogy védence lépjen a helyébe. Hálából továbbra is bejárhat, matathat a könyvtár melletti kisszobában, feliratkozhat az elektron­mikroszkóp várólistájára. (Ha utána következel, legalább félórádba telik a potenciométereket helyre­fordítani.) Továbbra is részt vehet a gyűléseken, és ami a legfontosabb: együtt löncsölhet a tanszék karrierista alkalmazottaival. (Ha minden akarata teljesedhetne, akkor magával vinné katedráját a sírba.)
Tegyük fel, hogy adott egy fehérköpenyes, heterogén halmaz. Egyedei kutatgatnak, tanít­gatnak… amíg valamelyikükből egyetemi tanár lesz. Na kiből lesz az? Hát abból, aki a főnökké válás módozatait kutatta. (Kivéve persze, a miniszter sógorát.) Mert ha valaki igazán gyakorolja a mesterségét, akkor az leköti minden figyelmét, és nincs ideje könyökléssel foglalkozni. Kérdem én, ki látott olyan professzort, aki kinevezése után nem az adminisztrá­cióval és reprezentációval, hanem továbbra is a réz-bárium-yttrium oxid fázisdiagramjával foglalkozik?! Papíron persze, hogy azzal foglalkozik. Elég, ha csak arra a sok cikkre gondolunk, melynek a szerzői között szerepel. És a köpenyei ott lógnak a szobája sarkában a fogason. Frissen vasalva, keményítve.
Eleinte nem nagyon álltak szóba velem. Hiába kértem többször is köpenyt a raktárból, még­sem kaptam. Egyszer, amikor a professzor szobáját takarították, bementem, és leakasztottam egyik köpenyét a fogasról. (Szegény chilei takarító azt hitte, hogy valamelyik bennfentes vagyok.) Igazából vissza akartam vinni másnap, mert egy kicsit bő volt, de véletlenül ráömlött egy tenyérnyi lyukra való kénsav. Bizonyára letagadta volna, hogy az övé volt. (Amikor meglátták, hogy van köpenyem, azonnal kaptam kiutalást még kettőre. A kutya is oda szarik, ahol már van. Nem furcsa az élet?)
Na, végre! Még két celluloid lap van hátra. Ezt is kibírtuk! Nagyon szép volt, nagyon jó volt, mindenki elégedett. Széktologatás, aztán irány az emeleti kávézó. Ratti csámpázva követ. Már rég a kávét szürcsölgetjük, amikor megjelenik.

Következik: V. Olaf, Pancho, Kalle és a többiek
10.00-12.00

Forrás: Svédcsavar. MEK