Megjött a tél (is) dél-Ontarióban. Mondjuk, ez itt december elején nem újság, de amióta órák, napok, évszakok össze-vissza vannak keverve, azóta már az ilyesmit is számon kell (illik?) tartani. Én onnan tudom, hogy tél van, hogy nem kell a kertben, udvaron végeérhetetlen teendőkkel vesződni: mindenféle fák tarka-barka leveleit összegereblyézni, zsákolni, elszáradt növénymaradványokat nyeskedni, azaz a rendcsinálás látszatot kelteni… amíg a következő szeles nap ugyanannyi hullott levelet hoz magával a szomszédból. De most már legalább „tudományosan” is meg tudom indokolni a talajt borító levélréteget – régebben azt mondtuk volna, avar – ugyanis a legfrissebb kertészkedési szaktanácsok azt mondják, a levelek alatt hasznos bogárkák, rovarok fognak telelni, s ezzel a nagy természeti körforgásba nem avatkozunk be (ismét) kéretlenül, ezért aztán a lakásba, házba behúzódó katicabogarakat is megpróbálom arra bírni, hogy inkább kint, a rothadó avar alatt melegedjenek a tél folyamán, de aztán jön az újabb híradás kertészguruktól, hogy a az igazi katicabogár mellett van „fake” is, azaz hamis, ami idegenből érkezett inváziós fajta, de messziről nem lehet őket megkülönböztetni, csak amikor közelről szemügyre veszed a rovar feje és potroha közötti „nyaki” részt vagy minekhíjják, s azon kell megfigyelni a M vagy W formájú árulkodó mintázatot. Mire ezt kitanulod, a lakás több sarkában döglött bogarak várnak rovartani vizsgálódásodra, de ehelyett jön „dájszon” és felszippantja őket.

Nem tudom, mi történik a világban. A hírekből annyi jut el hozzám, amennyit az autóban hallok kedvenc rádióállomásomon, amiből kettő van: az egyik csak dzsessz, és csupán óránként mond rövid híreket, főleg BBC-ből kölcsönözve, a másik magamfajta vénembereknek – babyboomereknek – kitalált helyi stáció, egy Ukrajnából régen, tán nemzedékekkel korábban elszármazott zsidó ember médiabirodalmának része. De nem autózok minden nap. Egyéb főleg a szociális média révén ér el, de még az is sok. Ha az embernek vannak barátai itt Kanadában, meg délebbre, az USÁ-ban, aztán Erdélyben, sőt Bukarestben is, meg Magyarországon, s elszórva Ukrajnában és Oroszországban is, akkor legalább négy eredeti nyelven jönnek a bejegyzések, de a czukiember találmánya szorgosan fordítja (hol jól, hol rosszul) az egyéb érthetetlen nyelvű FB-kapcsolatok szövegeit is: grúzból, görögből, németből…

De mindegy milyen nyelven érkezik az infó, a következtetés mindig ugyanaz: az emberiség elhülyülése megállíthatatlan folyamat, előbb-utóbb csak kipusztítjuk önmagunkat, s közben a maradék jómodor meg elegancia is végleg a történelem lomtárába kerül. Ez utóbbit azért különösen is fájlalom, mert úgy vélem, ha már végjáték, legalább csináljuk elegánsan. Színházi végjáték, vagy valami. Nade, manapság a bunkóság a menő, ezért is kerülöm a nép egyszerű fiait… Vélhetően, ők is engem, és így kerek a világ. A minap arról körmölgettem egy esszé-töredéket angolul (bár ez a „körmölgettem” is milyen anakronisztikus a billentyű-pötyögtetés korszakában), hogy mit tanult Hollywood az ókori görög drámákból – és Arisztotelész Poétikájából – és mit nem tanult meg soha. Mert, mint emlékezhetünk, egy-egy antik tragédiában annyi haláleset van, hogy mai finomlelkületű cenzorok bízvást eltiltanák a gyermekeket ilyesféle borzalmak nézésétől, mert nem értik, hogy ott mindig központi volt az erkölcsi dilemma meg a történetet lezáró katarzis. A megtisztulás. A moziban ez nincs: lelkünk koszosabban távozik, mint ahogyan érkeztünk volt. Hulla van dögivel, de a katarzis elmarad.

Kicsit ilyenek a világ történései is. A posztmodern relativizmus ma is itt lopakodó – többnyire öntudatlan – hordozói addig facsarják a történetet, hogy már-már nincs jó és rossz, senki se nem gonosz, és mindent lehet így is nézni, meg úgy is. Pedig nem, de megöltük a kisgyereket, aki elkiálthatná, hogy a király meztelen. A szürke decemberi égre tekintek az ablakomból miközben azt fontolgatom, mit lehet erről még mondani, aminek lenne is értelme. Meg hogy legyen, aki érti is. Egy rettenetesen rusnya amerikai mókus (ezek nem olyanok ám, mint a mi kis kedves mókuskáink), szóval a csúnya, patkányfejű állat ide-oda szaladgál a kerítésünk tetején, jó kövérre hizlalta magát a tél beállta előtt, én meg itten derekasan fogyózni próbálok, mert sok derék ruhadarabom nem ér be derékben, de ez ugye, magánügy, itt most a világ nagypolitikájáról meg ilyenekről illene értekeznem a nyájas olvasó okulására.

Mert háború van, ha nem is a közelben, hanem jó messze, ott nálatok. Majdnem nálatok, tesszük hozzá némi átmeneti megkönnyebbüléssel. Itt lóg a falon egy rajz, tizedikes koromban követtem el, gouche-sal kiszínezett atom(bomba)felhő, egészen jó, kaptam is rá az iskolai rajzversenyen első díjat (nagyon szar lehetett a mezőny…), s jutalmul egy könyvet, egy Goya albumot. Abból a könyvből szerettem bele Az értelem álma szörnyeket szül c. metszetsorozatába, aminek a látomásaitól évekig nem tudtam szabadulni, míg aztán egy napon, már orosz-szakos koromban, arra döbbentem rá, hogy a Goyával kortárs Gogol épp olyan szörnyeket mesél a Gyikanka partján, mint amilyeneket a másik rajzolt, s lett is ebből aztán – oroszul persze – fantasztikus államvizsga dolgozat a groteszk mentén, és évtizedek múltán, a sok multimédiákos időkben csak azt sajnáltam, hogy annak idején nem volt lehetőség a képek és szövegek egymás mellé állítására, a technika olyan volt, hogy orosz gépírót is nehéz volt találni, így aztán gyönyörűséges kézírásommal készült el a világmegváltó mű. Mostanában gyakran nézegetem ezt az atomos képet: nem jó arra gondolni, hogy mindenféle őrültek keze ügyében van valamiféle piros gomb. (A filmekben mindig piros az a gomb, hogy lássa a lüke néző…) A polcomon, a Goya-könyv mellett ott áll a fekete vászonba kötött dolgozat is, de valószínűleg azt már soha senki nem fogja elolvasni, és csak az vigasztalhat, hogy ami ezután jön, abban már senki nem olvas semmit, semmilyen nyelven. Bár én nem találom igazán vigasztalónak…

Ennek ellenére, az ember lázálmokat szövöget mindenféle könyvprojektekről, hol magyarul, hol angolul, nem is tudom, melyik a rondább világ, az, ahol kiadók támogatás-kunyerálással töltik idejüket mindhalálig, vagy ahol saját kiadásban mehet a szerző tönkre önmagában, ha nekivág. De legalább nem fázunk. Otthoniakkal folytatott távbeszélgetések visszatérő témája a gáz, a benzin, az infláció – márminthogy, nálatok is? Persze, van. Van gas (ami angolul benzin is, földgáz is), van infláció meg kamatlábemelés. Asszony és könyvelője ez utóbbitól pörögtek be. E kontinensnyi országnak van elegendő földgáz meg nyersolaj-tartaléka, ám az olajat megveszi Amerika nyomott áron (mert más szomszédunk nincs, és máshova nem megy olajvezeték), s aztán a finomított terméket eladja nekünk vissza világpiaci áron. Bizonyítottan pénzelik ők a fanatikus zöldeket meg az indiánusokat is, hogy minden ésszerű energia-tervezetet bojkottáljanak, csővezeték-építkezést leállítsanak. A tarkamintás zoknikat kedvelő miniszterelnökünk meg mosolyogva ágál – ifjúkorában (melo)drámatanár volt – menti a planétát, vagyis többletadót vet ki, meg feminista is, amíg a gerinces női miniszterei kérdőre nem vonják korrupt lépéseiért, akkor meg kirúgja őket. Annyi a különbség az átpolitizált kelet-európai közélettel szemben, hogy mindezektől függetlenül a napi életünk épp úgy folyik, bármilyen színezetű is a kormány.

Ami azt is jelenti, hogy időnként, kormányoktól függetlenül, a kertben mindent felturkáló mókusállatoknak ketrecformájú csapdát állítok (belé dió, mogyoró), s aztán amikor bennszorulnak, felpakolom a ketrecet az autóba, s elautózok velük legalább tíz kilométernyire, szakértők szerint onnan nem találnak már vissza, s ott elengedem őket. Természetesen, azaz a természet törvényei szerint hamarosan új állategyedek jönnek honfoglalni a gazdátlan területet, amíg aztán őket is megunva, ismét felállítom a csapdát, s kezdődik minden elölről. A politikai vetésforgóval való hasonlóság a véletlen műve, amint azt filmek végén írják.

*Horváth Sz. István, Kolozsvárról Kanadába származott nyugdíjas tollforgató és csapdavető. Az ős-Káfé webgazdája és tettestársa volt, jelenleg a háttérből ügyel rá, ha kell. Közben ír, hol angolul, hol magyarul.

1. Láng Judit:
   2022. december 8. 13:54

   Klassz írás!

2. Barta László:
   2022. december 11. 19:55

   Kedves, ős-szakállas, nagytiszteletű Földim! Idehaza a helyzet fokozódik. És tényleg jó néha Tőled ilyenfajta eszmefuttatást olvasni. Csak így tovább! Üdvözlettel,Laci

3. Imreh Sz István:
   2023. január 17. 18:58

   Jo iras dupladrusza! En etetem a mokusokat a tanyan, igaz erost revirvedo. volt ev amikor ket kolyokkel hancurozott egesz nyaron, telen mar csak egyedul zavarta a madarakat az eteton