VI. A pofátlanság teteje
12.00-13.00

Östermalmnál szállok le a metróról, innen egy ugrás az Akademibokhandel, Stockholm legnagyobb könyvesboltja. Nem múlhat el a hét anélkül, hogy ne töltsek el néhány órát a pol­cai között. Hatalmas a választék, igazi paradicsom annak, aki szereti a szép – és méreg­drága ­ könyveket. Mivel mindet úgysem tudnám megvenni, hosszas válogatás után kiválasztok egy kedvemre való kötetet, nekidőlök a könyvespolcnak és olvasok.
A bestsellereket – Stephen Kinget, Sidney Sheldont meg Tom Clancyt – messzire elkerülöm, helyettük inkább a szakkönyveket nézegetem. Sok szép kép, kevés szöveg. (Kinek van ma kedve és ideje Anna Kareninát olvasni? Nekem semmi esetre sincs.)
Gondosan válogatok a címek között. Elsőnek az Erotikus Masszázs gusztusos kiadását veszem kezembe, majd az Így akarok szeretkezni című remekművet. Végül a Tao szexológiánál kötök ki. Írója az embert szárazelemhez hasonlítja, mely minden éjszaka feltöltődik alvás közben, hogy aztán másnap szex közben kisüljön. Ez utóbbit elkerülendő injakulációt, azaz “kozmikus” tantra-orgazmust javasol.
Bevallom, egyet értek a Tao tanaival. Főleg azzal, hogy hibásan fogjuk fel a világot. Hogy ostobán, olyan dolgokra vágyunk, amelyekre nincs szükségünk, olyan életmód után sóvár­gunk, amelyben nem éreznénk jól magunkat. Az élet olyan, de olyan egyszerű: ha boldog akarsz lenni, akkor csak annyit kell tenned, hogy megbecsülöd magadat. Taoista szempontból a savanyúság és a keserűség a kicsinyes, az elégedetlenkedő elme szüleménye. Elégedetlen­ségeddel egyre szerencsétlenebb leszel. Legjobb az, hogyha betartod a Vu Vejt, a legkisebb erőkifejtés elvét. Mindezt a Micimackó és a Tao című könyvben olvastam. (Ha majd a Micimackó és a Tőkét vagy a Micimackó és az Empíriokriticizmust is megírják, akkor azokat is elolvasom. Mert az eredetikből egy szót sem értettem. Nem is nagyon próbálkoztam.)
Tudásszomjam enyhül, lerakom a könyvet, átmegyek a gyermekosztályra. Kláriék Istvánkája holnap tölti hetedik életévét, neki lesz a könyv. Igaz, hogy manapság a gyerekek számító­gépet, CD lemezen tárolt programot, meg új hangkártyát kapnak a születésnapjukra, de amikor én Istvánkával egyidős voltam, a könyvnek örültem a leginkább. Ezért abban egyez­tünk meg a Zasszonnyal, hogy könyvet viszünk ajándékba. A könyv olyan, mint egy jó barát. Komolyan mondom, hiszen a gyerekkori barátaimnak neve nem jut eszembe, de legkedvesebb meséskönyvemre ma is emlékszem. Egy majom és egy elefánt amerikai utazásáról szólt. “Én és Bubu. Becsapjuk az óriáskígyót.” Így kezdődött Muki majom beszámolója. Luxushajóval kelnek át az Óceánon, New Yorkban előkelő szállodában laknak, ahol bonyodalmak sorozata történik velük.
Amikor himlős, kanyarós vagy éppen mumpszos voltam, édesanyám felolvasott nekem. Vé­gig szipogtuk a Kincskereső kisködmönt, együtt reszkettünk Vicával és Gergővel Jumurdzsák épen maradt szeme pillantását elképzelve. Ott álltam Tímár Mihály mellett a Balaton jegén, talpam alatt éreztem a rianások lökését. Csak a népmeséket nem szerettem, mert csaknem kizárólag eszmei mondanivalóból állottak, amelynek felismerésével mindig is hadilábon álltam. Ha kifogytam az olvasnivalóból, akkor elővettem az első világháborús Új Idők bekötött évfolyamait, amiket a nagymama könyvtárának a legalsó polcán találtam. Faltam az olasz frontról, ötven-hatvan év késéssel érkező tudósításokat, ismerkedtem a szakszavakkal: srapnel, Zeppelin, Lomnitz. Alkalmakként meg a Pallas Nagy Lexikona köteteit böngésztem, amelyek csodálatos módon átvészelték a “felszabadulást”.
Az ismeretlen címek bizonytalansággal töltenek el. Közben eszembe jutott, hogy egy kapita­lista üzletben vagyok, tehát a pénzemért jogosan igényelhetek segítséget. Szemüveges, fiatal eladó áll kedvesen a szolgálatomra.
– Öőőőőőő… Verne? Sajnos éppen most nincs. Cooper kiadását tervezik… – mondja a kompjúter képernyőjéről felpillantva. – Hogy mondta? Karl May? – Félszegen mosolyog. – Nem hallottam róla sajnos. Talán nézzen körül az újdonságok között…
Nem csodálkozom. A mártírok és más hősök árfolyama nem éppen magas. Északon a hírhedt Jante-törvény érvényes: Nem az egyén, hanem a csoport a fontos. Nehogy azt hidd, hogy valaki vagy! Ennek következtében Old Shatterhandról sem igen hallani. Kivételt a képregén­yek hősei jelentenek. A metróban látni felnőtteket, akik a Superman-be mélyedve utaznak. Ilyenkor eszembe jut, hogy annak idején a szellemileg visszamaradottaknak ajánlották a képregényeket. Nem csodálkozom, amilyen fejlődésen mi keresztül mentünk… Amit egykor szarvasmarhák viseltek, az ma már ott díszeleg minden valamirevaló, divatos tizenéves orrában.
Megfogadom a tanácsot. Az első képeskönyv, amit kézbe veszek egy köpésről szól, amely megfagy a hidegben, és addig gurul, amíg egy hatalmas hógolyóvá nem gurulja magát, és kimozdítja a holtpontról az öreg apó súlyos szánkóját… Nem éppen ilyen könyvre gondoltam. Tovább nézelődöm. Az egyik címlapján vakondok, fejét hosszúkás, kolbász-szerű fonat takarja. Címe: A pofátlanság teteje. Belelapozok. A kis vakondok fejére egy hosszúkás, barna valami pottyan, és meleg, orrfacsaró bűzt árasztó sapkaként ül meg rajta. – Ez aztán a pofát­lanság teteje! Pont a fejemre! – méltatlankodik, és nekilát, hogy felkutassa a tettest. Sorba veszi az ismerőseit, de a macska, kecske, tehén, ló, és galamb produkciója távolról sem hasonlít bűzlő fejfedőjére. A színgazdag kaki-enciklopédia végéhez közeledve, egyre nyilván­valóbbá válik, hogy hősünk nem bír egyedül megbirkózni a feladattal. Szakértőket von be a vizsgálatba. Az eredmény nem marad el. Két légy, száját törölgetve, egybevágó következ­tetésre jut: A kutya volt.
A kis vakondok tétovázás nélkül felkapaszkodik az ól tetejére. A délutáni álmát alvó burkus fejére apró kis fekete gubacsok potyognak.
Édes a bosszú, még ha oly kicsiny is.


Következik: VII. Írjunk vagy ne írjunk cikket?
13.00-15.00

Forrás: Svédcsavar. MEK