A Romȃnia literarăban írtam arról, milyen bizarr kísértést hárít el szüntelenül az ember, ha olyan nyelvből fordít, amelyet majdnem olyan jól ismer, mint a magáét; előbb-utóbb átbújna a fordítandó „versanyag” nyelvi bőrébe. Miközben – mondjuk – magyarul írja újra a román verset, s a fordítás idegen anyagokkal fővő konyhájában újrakeveri, új nyelvi formába, miközben egy-egy sornak öt, tíz változatát fogalmazza át szabadon, olykor átbújna a láthatatlan zsinór alatt a másik területre, vagyis magán az eredetin változtatna, játékból, máskor az igaz vita hevében, máskor meg pusztán azért, mert a fordító birkózása az anyaggal szinte szerelmes testközelség már, s az ember a magáénak érzi-véli nemcsak a maga-írta, azaz lefordított változatot, hanem magát a verset is, a mintát.
Holott a minta – eredeti nyelvi alakjában – érinthetetlen, tabu. Aki magán a mintán akarna változtatni, azt éppoly őrültnek hinnénk, mint a szobrászt, aki a vésővel és kalapáccsal nem a kőnek, hanem a modellnek, a levetkőztetett lánynak esne neki.
A minta azonban – mármint az eredeti vers – saját művészi anyagommá és tárgyammá válik, amint magyarra fordítom. Magánhangzóit és mássalhangzóit, árnyalatait „én döntöm el”, választom ki a hozzáigazításban. Azt is én döntöm el, hogy a roșunak az adott esetben a rőt, a vörös vagy a piros felel meg. Húzok, javítok, módosítok, a saját hitelesség-törvényeim szabályai szerint. Ez látszólag csupán formai gyúrás. Közben azonban nemcsak a szótáram rekeszei villognak, s keresik a legodaillőbb alkatrészt: a nyelvi-formai műhelymunka indukciós árama megmozgatja a költőt is, úgy értem, a saját versben gondolkodó költőt is – készülnek, akaratlanul a széljegyzetek, a parafrázisok, a vitázó vagy együttérző versek és a versmagyarázatok versben. Egy kicsit a másoló kőfaragásra fogott szobrász állapota is ez. Igaz: a fordító művészi nagyratörése – ambíciója – elsősorban az, hogy az eredetivel egyenértékű eredetit, avagy éppenséggel „jobbat” teremtsen fordításával; de olykor nem képes megfékezni önállóbb vagy továbbtársító (gondolatokat, képeket, következtetéseket: verset továbbtársító) igyekezetét.

Ebből az igyekezetből született a Dacia kiadótervében szereplő új verseskönyvem: műfordításaim parafrázis-kerete.

Íme, például, egy Ştefan Augustin Doinaş-vers.

Előbb a fordítás maga:

A TÁNC

                                                    Irinelnek

Az ember porban, sárban megragadt,

vad kőhöz bújt, rossz füvek közt lapulva –

de ráizent egyszer a mélyből furcsa

friss szagával az eleven anyag –

S nem élhetett fogolyként – mint a lepke

a pajzs-kerek, súlyos egek alatt –

kitörni vágyott, mint a bölcs szavak,

s kapaszkodott már minden kis pehelybe.

És az a szörnyű rándítás: kiszökni

a szorító szurokból föl, kitörni –

az volt az első táncos mozdulat.

Sápadt virág szökő szép ívelését

a hanglétrákon fénylőn véges-végig

csak Benned látom újra, szép alak.

És most – hogy egy pillanatra a vers mögé lássunk:

DOINAŞNÁL OTTHON

fehér kockákon ülünk (bolyhos márvány, idefoszlott, idepuhult a nem tudom hányadik emeletig a szobrok talapzata) – fehér kockákon ülünk, Gondolkodók fekete nadrágban és fekete pulóverekben, állunkat kezünkre támasztva, kezünkre, amelyre rátapadt gyerekkorunkban a tinta és még mindig rajta van a tinta, a szellem kék vére, de kezünkön maszat, betegség, a magunkat-világba-írni-akarás betegsége, a tinta az ujjainkon, mint himlő, kék himlő, csillagos és az ujjainkon – ezek a fehér kockák csak elmés kárpitos-kockák; az erkélyen, a nevében 48 emlékét őrző bulvárra néző erkélyen, egy cserépben, karóként, nap-bálvány arcú vasdárda, lelkiismeretfurdalásom az inkákra gondol itt –
és ekkor szól a telefon és Ştefan Augustin Doinaş, aki zord szemüvege mögé rejti rettentő érzékenységét és tollába becsavarja gondjait (nagy, száz atmoszféra nyomás keletkezik a toliban, de csak tűvékony, a fémet is kimaró sugárban lövell elő veszedelmes, megátalkodotton tiszta szépségben)
– Doinaş felveszi a kagylót
és két kiló törökparadicsomról meg ribizliről beszél, érkezett-e citrom a sarki boltba és főtt kukorica legyen ebédre, nem, az olasz szótárt ma nem tudja kölcsönadni –
Irinel Liciu, a leányarcú prímabalerina-asszony képe a falon, akinek a Tánc című verset ajánlja a zord költő, itt, a bukaresti emeleti lakásban – Irinel Liciu, aki ma kékparadicsomot vásárol, a konyhából nem a Gecsemáné-kert zöld illata, csak egyszerű olajbogyó-olaj, maszlinaszag vándorol be e csupa kép és könyv dolgozószobába – –

Most pedig következzék négy saját, Doinaș-ihlette, Irinel Liciu-ihlette vers, azaz következzenek a:

PARAFRÁZISOK

A.

és porban csúszik, kövek közt lapul,

karom-körmével, talpa tenyerével:

hasmánt követ a majomarcú múlt

és imbolygása táncukban enyész el –

a fára szökő, kurjongó, veszélyes

csatározása: lábunkban a rumba,

s ha tigris mart kemény állat-farunkba,

a Jaj ma futva bújik a Zenéhez;

lelkünk fölszáll a földhöz-tapadásból,

bár testünk mindig csendre s húsra éhes

(mert mindig zöldebb, csábítóbb a Máshol)

menekültünk e gyalog lüktetéshez:

és lett a tánc: futás, mámor meg oltár,

részegítőbb a nem-volt-még boroknál.

B.

Vadász-kudarcból lett a munka: lassan

pirított hús-szomj, véres parazsakban;

szárított idő: magok, halak, lárvák,

gyümölcsök gyűltek elemózsiákká:

Hogyha a bunkó nem hoz húst a házhoz,

hogyha a Szarvas Istene megátkoz,

ne haljunk éhen, rágcsáljuk a görnyedt

munkával gyűjtött keser-édes Földet –

bigyót, ősrépát, hagymaképű gumót,

reszeljünk, rágjunk, őröljünk s az újhold

konyha lámpása fényében a munka

hajlongása: már tánc volt, éhes rumba.

C.

Vagy igaz lenne: föltápászkodásunk

ütemre járt? A négy kézlábas állat

liturgikusan, tamtamra, varázslók

parancsára állt föl, hogyha fölállott?

S a hússütő tüzek körül a hála

körtáncba rántott, táncoló imára?

A has-boldogság: hús lesz újabb holdig,

már ujjongtató táncokra bolondít?

A vadak combja, halak, vadkacsák:

ez volt az első művészi szabadság?

S hogy újholdig vadász, halász szabad:

fél lábon ugrál, kurjant és szalad?

D.

Féllábon ugrál, kurjant és szalad,

a hold-mozgató nyári ég alatt,

a tűz fölött, amelyből, mint az ének,

szállnak a jó, pecsenye-sercegések –

s még néhány ezer évre így előre –

mert jóllakottan nevethet a nőre

s harapdálhatja, mint a vad a kölykét –

mert folytatódott bennünk az öröklét.

Nemzés. És hús. És tűz. Szabadság. Isten.

(Ki nem oly nagy, hogy meg is semmisítsen.)

Ha tovább mozdulsz, túl azon, mi nemzés

és hús és tűz és köteles teremtés –

az hát a tánc!

S ami a táncon túl van,

azt szellemmé és művészetté gyúrtam.

– De vajon van-e értelme – a szaktudósok háta mögött – azon töprengeni, hogy miből lett a tánc? a mozgás melyik formája – (menekülés? vadászat? jelbeszéd? állatutánzás? közösülés? munka? – avagy valamennyi együtt?) vonatkoztatódott el a mozgás konkrét célszerűségétől, tárgyától – tánccá? Miként a „vadászat → barlangrajz →vadászat”, a „vágyott vad → vágyból rajzolt vad → elejtett vad”, majd: „elejtett vad emléke → fétis, ráolvasás, talizmán: barlangrajz-erőt-adás a következő vad elejtéséhez” típusú körforgás a képzőművészet ősformáiban, vajon nem hasonló-e a tánc körkapcsoló ereje az élet szellemi és anyagi tárgyai között? A sikerült üldözés emléke, a nagy vadászkaland elmesélése („Ekkora halat fogtam!”-mozdulat – „Így birkóztam a medvével”, „Amikor a bunkót ráemeltem, ilyen kicsi lett, öregem”); a jelbeszéd („Szeretlek”, „Én szép, igaz, okos vagyok”, „Én vagyok a nagy harcos, mi vagyunk a nagy harcosok”); az állatutánzás („Így játszanak a kismajmok”, „Így vonaglott a nagy kígyó, most én vagyok a Nagy Kígyó”); az ölelés; a munka („A csónakot így faragjuk” – stb.) mind megannyi „elvont” mozgásban bemutatott KONKRÉT MOZGÁS. (Örülök, hogy a szesz még nem játszhatott szerepet a tánc ősforrásainak fölbuzogásánál, bár lehet, hogy növényi anyagok rágása – vagy füstje? – bizonyos révületeket okozhatott.)
Doinaş témája: ürügy. Ars poetica-ürügy. Tánc = fölmenekülés a gravitáció és a robot rabságából. A tánc, mint az emberiség első önkéntes munkája: a létfenntartással csak „vallásos” kapcsolatban álló, tehát nem kényszeredett mozgás. Teher fölemelése, anélkül, hogy a terhet valahová tenni, elhelyezni akarnók:
Tánc / rabság = Szabadság / rabság.
Persze Doinaş verse átírható. A tánc helyettesíthető a zenével, verssel, rajzzal.
Minden ars poetica: a szabadság hitvallása. Az ars poeticákban a tánc, a vers, a zene, a rajz behelyettesíthető az emberrel.

Megjelent A Hét III. évfolyama 49. számában, 1972. december 8-án.

Forrás: ujhet.com