Hány óra, Iván Gizella*?
Hogyan ketyeg a világóra…
Valaki mondja már meg, mi a fene van az emberekkel? Enerváltak, idegesek, szomorúak, bágyadtak, gonoszkodók. Tele vannak panasszal. Persze, vacak világ van, szorosra kell húzni a nadrágszíjat, egyre több pénz kell a napi bevásárláshoz, autóba ülni is lassan luxus lesz és még nincs vége. A kenyér ára az egekben, a gyümölcsök meg… na arról jobb nem is beszélni. Bosszantó és elkeserítő. Sokszor én is szeretnék földhöz vágni egy tányért, de mit érek vele?
Semmit. És régen jobb volt? Ki tudja.
Ahogy telnek az évek, megszépülnek az emlékek. Bezzeg régen, mennyire más volt.
Dehogy volt! Ha jól belegondolok, húsz, harminc, negyven éve sem vetette fel a pénz az egyszerű embert. Mi például annak is örültünk, hogy anyu babból készített nekünk gesztenyepürét és igen, hihetetlen ma már, de nagyon finom volt. Persze az igazinak az ízét nem ismertük.
Istenem, milyen keveset tudtunk a világról, ma már el sem hiszem. Viszont, amiről nem tudtunk, azt nem is hiányoltuk. Nem volt háború a közvetlen szomszédunkban, kicsit be voltunk zárva, keveset utazhattunk, ám mikor kinyíltak a határok, rácsodálkozhattunk a fene nagy szabadságra. Csak akkor tudtuk meg, mi az, ami nekünk is járt volna.
Az viszont tagadhatatlan, hogy az emberek ebben a langymelegben nem gyűlölték egymást úgy, mint mostanság. Éltük a gulyás-kommunizmus éveit. Kis ügyeskedők és kivételezettek akkor is voltak, de ki törődött velük? Nem lopták el az egész országot, csak néhány dolgot a gyárból. Vacak sufnikat építettek belőle a kiskertekben, nem palotákat. Jó, a lopás az lopás, ez tény, s nem bocsánatos bűn.
De mi van ma? Elvileg élhetnénk nyugodtan, boldogan, egy szabad Európa közepén. Mégsem tehetjük. Mégsem tesszük. Már-már képes vagyok azt hinni, nekünk a búsulás, a kesergés a természetes létezésünk. Ráadásul a felélesztették a kuructempót, divat lett a múltba révedni, egy mocskos múltba. S kötekedünk, mindenen képesek vagyunk felháborodni, ellenkezünk mindenkivel, mert a felsőbbrendű magyar embert mindenki bántja. Történelmet hamisítanak, szolganépet akarnak nevelni és sikerül is.
Terjed az elmebaj, hogy minden tőlünk ered, mi egy szent ősi nép vagyunk, sőt, talán még Jézus is magyar volt. Jaj, ne feledjem, a kereszténységre hivatkozva hülyítik a népet és a papok ahelyett, hogy Istent szolgálnák, júdáspénzért árulják hitüket és a híveket.
Ha ez nem lenne elég, más, őrült gondolatokkal fertőzik a világhálót és az emberek fejét. A magyar különb mindenkinél és azt is jobban tudja, mi kell a világnak.
Igen, persze a világbéke. Meg egy szépségkirálynő. Csak azt majd nem a szépség, hanem a szörnyeteg, a választott politikus mondja meg, hogy is kell ezt elérni. Isten látja lelkemet, nem akarom elhinni, hogy mi olyan vezetőket ültettünk trónra, kiket szégyellnünk kell. Nem minket szolgálnak, hanem urat, királyt és herceget játszanak. Dinasztiát építenek. Uradalmi birtokokat. Közpénzből. A mi adóforintjainkból.
Nem tudnak megbékélni azokkal, akik képesek közösségben gondolkodni és szeretnének korrupció nélküli országokat az unióban.
Mert a pénz az úr itt mostanság. Persze nem a pórnépnek, hanem a hatalmasoknak. Azoknak, akiket a nagyfőnök hajlandó volt odaengedni a vályúhoz. S akik azóta úgy falják fel az országot, mint a kisgömböc. És semmi nem elég. Az már biztos, mesteri szintre emelték a lopást, s mindent elérnek, amit akarnak. Lehet, a Cosa Nostra jöhetne ide tanulni, mert gyanítom, a maffia óvodás módszerekkel operál hozzájuk képest.
Lassan a magyar pária lesz a világban, ha külföldre megy, jobb, ha eltitkolja honnan jött. Arra gondoltam, kellene csináltatni a kocsikra – persze több nyelven – egy feliratot, „Nem vagyok Fidesz fan”, s azt, amint átérünk a határon ki kellene ragasztani.
Frusztrált, ideges, erőszakos lett a világ. Tagadhatatlanul elérkezett újra rosszkedvünk tele. Van, aki rád vágja az ajtót az orvosi váróban, van, aki veszettül dudál, de akkor sem enged maga elé, ha neked van elsőbbséged. S van, aki letol az autópályán, hiába mégy gyorsabban, mint szabadna, ő még gyorsabb akar lenni.
Mi bajotok van, emberek? Olyan rövid egy emberöltő, kurta percek jutnak az életünkre. A világórán Baktay Ervin csillagász szerint hetvenkét év egy nap. Aki hetvenkét évig él a földi időszámítás szerint, valójában csak egy napot élt. Felfogtátok? Ezt, ezt az egy napot nem lenne jobb úgy eltölteni, hogy szeretünk, szeretjük egymást?
Mi bajotok van emberek? Másokat utáltok, vagy magatokat? Próbáljatok már meg mosolyogni, kedvesnek lenni, empatikusnak. Nem kell elhúzódni a szálloda medencéjében, ha bejön egy cigány-, vagy egy fekete fiú. Nem harapnak. És a pénztárnál is bátran előre engedhetitek az öreg nénit, akinek csak három tétel van a kosarában. A villamoson vagy a buszon bátran átadhatjátok a helyeteket a bottal botorkálóknak, sőt, le is segíthetitek őket a megállóban.
S ha autóban ültök, sem kell sietni. A fő, hogy odaérjetek a célhoz. Nem kell senki elé bevágni, senkit megfenyegetni, senkire rávillogni. Türelem.
Nem az idióta kormányzati plakátokat kell olvasgatni, mert attól csak hülyébbek lesztek, hanem Thomas Mannt, vagy gyönyörködjetek Leonardo da Vinci műveiben, vegyétek elő Verlaine verseit, vagy hallgassatok Csajkovszkijt.
Az sem árt, ha kinyitjátok a szíveteket, s felnéztek az égre. Ott látni fogjátok, bizony a világóra ketyeg.
* Miskolci vagyok, aki bár harmincöt éve él a fővárosban, mindig vidéki maradt. Debrecenben voltam pályakezdő és Budapesten a Népszavánál, majd a „régi” Magyar Hírlapnál írtam és szerkesztettem a gazdasági rovatot. Gyönyörű évek voltak, fantasztikus idők. Eddig három könyvem jelent meg, az első a Feketén fehéren a turizmusról, a másik egy szakácskönyv, a Hétköznapi lakomák és a harmadik a Kitárulkozás. S legalább még két könyv vár betördelve arra, hogy megjelenjen.
Pusztai Péter rajza
2022. december 10. 14:43
Egyetértek. Talán kezdhetnénk azzal, hogy ne adjuk be a derekunkat az irdatlan manipulációnak.
2022. december 10. 15:57
Gratulálok az íráshoz!!
Szomorú, de ez a helyzet ma a világban, különösen Magyarországon.
Viszont megfogadva az intelmet – lévén pont most töltöm be a 72. évemet
? – az “első nap” példáján okulva megpróbálom a “2. napomat” szebben, boldogabban eltölteni, hogy a “ 3. napom” már tényleg tökéletes lehessen.
Ps.:
Ha ez nem jönne össze, a még hátralévő időben igyekszem a környezetemet rávenni, hogy ők tegyék meg majd utánam és helyettem.