pihen a világ
nagy a csend és mély
nézd nesztelenül
vetkőzik az éj

nemcsak kezed szép
de mindened az
ruháid alól
átfénylik a tavasz

múzsaként élni
néma egy dolog
lépkedsz a szóban
cipőd sem kopog

stresszek ködén is
átdereng bájad
szemed hőjében
a bánat szárad

veríték-labdák
pattognak rajtam
nézem e mozgást
kissé zavartan

rím-poharamban
pezsegnek álmok
szíveddel szemben
én meditálok

erekre kötött
csomó az éden
egymást olvassuk
ebben a fényben

nagyon nehezen
mozdulok innen
a vér-vitrinben
Te vagy a díszem

Magyari Barna:
Füstös fegyelem

esőtől gennyes
őszi hosszú nap
ideget őröl
görget bosszúkat

önérzet öncél
parázslik lebben
füstös fegyelem
kojtorog bennem

ami elmúlt mind
fénylő meleg folt
az a sok éden
talán itt sem volt

hétköznapokban
sűrű a virág
dogma-veteményt
gyérít a világ

kopik az ember
naponta megint
csepeg a halál
rossz a szimering