B’ÁBEL története

(Öninterjújúúú)

 

— Miféle újabb hóbör(g) ez, uram? Telve a standok bóvlival, és akkor maguk is: elő az izézmizét, s hajrá-hoppáré, humort a népnek, miközben az árak már a Most Blanc körül csomolungmásznak?! Hát mi ez?

— Ez nem hőbörg (mint: tuborg), ez csak az, aminek írja magát: a Népújság szórakoztató melléklete… Hogy láttunk már szórakoztatóbbat is? Hát persze. Van, aki azon szórakozik, ami másnak nem sikerül, úgyhogy kárörvendők kárörvendve versengjenek a b’Ábelért. Mitőlünk tellett volna többre is, dehát a keretek…a papír…a nyomda…Tovább is van, sírjak még?

— Oh, ne, ohne, f’Ordítsa komolyra magát és a szó(sz)t.

— O és K. Már régóta dédelgettem a keblemen, azazhogy melengettem (mint kélgyót) egy igazi hazai magyar humormagazin létrehozásának gondolatát…

— Gondolatnak gyönyör(rüh). (Jó)tett mért nem követte?

— Követte, de csak cammogásilag, böcöllészett utána, mögötte, a fene szinte mögötte, mögötte, megette. Valami mást szerettem volna, mint a Tromf (well, már tudva volt, milyen ne legyík), afféle „humorban nem ismerek tréfát“ jeligéjű „komoly“ humorlap(pangott) csírázólagosan kommunikációs antropológiai agycsoportozatomban: folytatni a klasszikus és kortárs hazai alkotók és a

világirodalom nagyjai pászmáját, főleg pedig fórumot biztosítani minden jól író embernek, hogy a szatíra, a humor jegyében fogant szövegei eljussanak az olvasóhoz. Persze-persze, elöngyávulva nem mertem lépni ez ügyben, így aztán színes, szélesvásznú vágyálom marad(t), ám akkor (derült égből bogyón rúgás) heppiendesen vágott kupán a Népújság szerkesztőbizottságának jáborulata, mellyel elébe jött az én suta tervezgetésemnek, hogy ti. indítani kell(ene) egy humor-mellékletet. Mely talán ( idővel, hangerősítővel és másfél millió olvasóval) önálló humormagazinná nőné ki magát. Más lenne, mint a Fakutya — már csak azért is, mert oly technikánk nem leend mostanában. Ha valamit irigylek, akkor az csak a pazar technikával nyomtatott szórtcsokis csalamádé…

— Na, és mégis hogyan született meg ez a b’Ábel.

— Hát ennek mi eredetileg más címet szántunk, Góbé lett volna a böcsületes neve; a karikaturistaként is jelentős Molnár Dénes barátom címlapot is rajzolt hozzá. Azonban többen beleprüszköltek mondván, hogy a szónak túlságosan pejoratív a jelentése, még azt hinnék, uram borcsá’, hogy góbéskodni kéványunk.

No, a Góbé tejbe esett, de meg is van a hátulütő, ti. ezt az Ábel-Bábelt nem tudják hová tenni a vásárlók (illetve dehogy vásárlók, hiszen csak nézelődők!), az echte Góbét viszont úgy vitték volna, mint a (magyar) falutáblát az útügyesek*…

— Pedig magasabb a színvonala, mint a vajai tábláé!**

— Az. És folyton emelkedik, mint az aranykorban a fejlődés, egészen a legmagasabb csúcsokig. Majd tessék csak megnézni (megvenni, olvasni) a következő számot!

— Miért, az mitől döglik?

— Az is a nyomdai huzavonától, de jobb, tartalmasabb, hiszen, mint azt már jelezni méltóztattam, felfelé ível, még az ára is.

— Nem zavarja, hogy máris kezdik személyét

azonosítani a melléklettel? Hogy elkezdik ábelba belezni önt is?

— A személyi kultusz csak akkor zavar, ha mással kapcsolatos. Ábel Tamásinál még jópofa, góbéskodó, odamondogató, kedélyes figura (volt). Aki tutizza az igazságot. Mostanra elveszítette az egyéniségét, egyetlen betű beleolvasztja a zűrzavaros világba, és már nem is értik a szavát. Ettől: b’Ábel. Ám, aki mégis érti, attól: olvasó.

— Hát, Bölöni, köszönöm, hogy válaszolt nekem.

— Van mit.

(Kérdezett: DOMOKOS)

Forrás: Népújság, 1993. április 2.

*

Kései gatyarázkódás. A B’Ábel mindössze két szám után csöndben exitált. Temetését sűrű homály takarja. Nem súrlódásképp hozom fel, csak mondom, mint Ady ama verslevél indításában annak idején Móricz Zsigmond úrho’, de ha már adódik, hát na, nekem is volt egy (szépnek nem mondható, de ) szándékom; s lett belőle egy félig nyúzott humorlap. Nyomasztó bűntudatát már alig bírva: eladatlan B’Ábeleimet egy bájosan borongós napon az önmegtartóztató délelőtti absztinenciától is egyre hevesebb tüneteket produkáló gazdasági igazgató, a nagy nevű Petelei István ex-mérnök úr szelíden rám ömleszette, s heuréka nélkül ugyan, de mélyen megkönnyebbülve szállott alá, az alagsori beszélgetőbe, vodicskázni.

Én aztán egynek-másnak (lányos pislogással) ajándékozgattam a keletlen portékából, végül a maradékot, kb. ötven példányt: hazahoztam, majd a csicsergő tavaszi nagytakarítás elvitte a Poklosba, onnan a Marosba, a Maros a Dunába, a Duna pedig kirakta valahol a Deltában. Egy hagyományőrző lipován állítólag megpróbálta megfejteni a hálójába került portékát, a kifogott hallal együtt szárogatta a napon, s végül pikántos cigarettákat facsart belőle. A kiadvány hősiesen vállalta fel a kapadohány szerepét, ádázul harapott, mint a marólúg.

Ezt egy pelikántól tudom, aki megtiltotta az elvtársozást. Akkor is gyanús volt a Delta, s ma is az.

*Az útügy emberei rendszeresen feketére mázolták a települések magyar feliratait.

**A székelyvajaiak magasra szegezték a falutáblát, egy fára, a legélesebb kanyarban, hogy ne lehessen hozzáférni.

***Célzás Bacsó Péter A tanú című filmjének Pelikán József nevű szereplőjére.

 

^ Bölöni Domokos: humorista, Marosvásárhelyen él. Zseniális címei vannak, például: A szárnyas ember; Egek, harmatozzatok!; Dégi Gyurka pontozója; A nevető gödör; Jézus megcibálja Pricskili Dungónak a fülét.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ