VIII. A siker titka
16.00-17.00

Jobb, ha az ember cikkírás helyett tudományos konferenciára jár. Régi eredményeidből összetákolsz egy posztert, egyféle tudományos tacepaot. Lejelentkezel, kiakasztod a számodra lefoglalt spanyolfalszerűségre, és otthagyod. Az első konferenciámon kora reggeltől késő estig ott feszítettem a poszterem mellett, ahhoz, hogy senki, de senki se méltattassa figye­lemre. Azóta gyorsan végzek a kifüggesztéssel, és percek múlva már a konferenciát rendező város látnivalóiban gyönyörködöm. Főleg a tűsarkon sétáló látnivalókban.
Azért olyan kicsi a fizetésünk, hogy minden különösebb lelkiismeret furdalás nélkül mehes­sünk, évente legalább egyszer, konferencia fedőnévvel álcázott potyakirándulásra. Ezt is az első főnökömtől tanultam. A helyzet azóta csak annyit változott, hogy akkoriban Szeged, Szófia és Moszkva volt a kirándulás célja, most pedig Madrid, San Francisco, avagy Tokió között lehet választani. Miként lehet ezt megkártyázni, azt Gábor barátunktól tanultam. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy a skandináv férfiak irtóznak a konfliktustól. Lehet, hogy a túl sok béke puhította el őket, vagy csak valami enzimük hiányzik. Keményen kell fellépni, akkor rögtön megteszik azt, amire kéred őket.
Megfogadtam Gábor tanácsát. Bementem a professzorhoz, mély lélegzetet vettem és kijelen­tettem, hogy részt akarok venni a Párizsban rendezett, Nagy Konferencián. Rögvest szomorú arckifejezést öltött. Elfordította a fejét és csak bámult kifelé az ablakon. (Akkor még nem tudtam, hogy ez a nemtetszés legnyilvánvalóbb jele.) Kis hallgatás után közelebb hajoltam hozzá. Arca nem fejezett ki többet, mint egy férfitérd. Azt hittem, nem hallotta, mit mondtam, ezért megismételtem. Ő meg csak nézte a szemközti épület ablakaiban a virágokat. Harmad­szorra aztán megadóan bólintott, és valami igenszerűséget mormogott. Tapasztalatból tudtam, hogy szavatartó, de a biztonság kedvéért addig nem mentem ki a szobájából, amíg nem utasította a titkárnőt, hogy rendelje meg a jegyeket és foglaljon szállást. (Azóta mindig így csinálok. A többiek el nem tudják képzelni, hogy mivel zsarolhatom.)
A svédnek ugyanis tíz “igen”-je van, de csak egy jelenti azt. A “ja”. A többi, a “jaaa”, meg “jasszóó” és a “jaszóójaa” inkább meglepetést fejez ki, a “jahaja” meg a türelmetlen bóloga­tás­hoz jár. Az “a” és az “aaaaaa” a fiatalok igenje, a “jájáménszán” pedig a vidékieké. (A “Nej” az “nej”, azaz nem.) Na és ott van az a szörnyű hibrid, a “Nja” ­ ejtsd “Nyéáááaa” – valamint annak tájanként változó klónjai. Minden újonnan érkezettnek ezzel gyűlik meg a baja. Pontos jelentése valahol az “Ugyan már, hogy is gondolhatsz ilyesmit?” és az “Aligha hinném.” között van. Az esetek nagy részében reményteljes érdeklődésre, mint például a “Kapok-e fizetésemelést?” kérdésre kaphatod válaszként. Ekkor a “Holttestemen át!” a leg­pontosabb fordítás.
Poszter ide, poszter oda, minden kutató arról álmodik, hogy egy szép napon meghívott előadó lesz. Nekem egyszer – jótett helyébe jót várj alapon – sikerült. A folyosónkon céltalanul bolyongó bácsika, akit két évvel ezelőtt megsajnáltam és megkínáltam kávéval, a Spanyol Akadémia tagjának bizonyult, és keresztény hálából meghívott előadást tartani. (Teljesen más témában dolgoztunk, de a kedvemért behajtották bóbiskolni a takarító személyzetet is.)
Római üléselnökségem még egy kávémba sem került. A konferencia utolsó napjának reggelén beugrottam pofavizitre, hogy az első elsötétítést kihasználva kiosonjak és csatlakozzam az előcsarnokban toporzékoló Zasszonyhoz, aki mindig elkísér útjaimra. Ekkor valaki megfogta a karomat. A konferencia szervezője, az olasz Giulio volt. Amióta együtt repültünk Bostonba, felküzdötte magát a csúcsra. ­ Jaj de jó, hogy itt vagy! – lihegte. – Az a marha Subrama­brahian, tudod a Subi, lekéste a repülőt. Nem ugrasz be a helyére, a lézeroptikai ülés elnökének? Tudtam, hogy számíthatok rád! A banketten majd találkozunk! ­ szólt vissza a válla fölött.
A Zasszony vállat vont, és elment elkölteni a napidíjamat. Annyi időm sem maradt, hogy közöljem a váratlanul ért pech… szerencsét a professzorommal. Úgyis csak zavartam volna, mert éppen a biokémiai világszövetség főtitkára ­ valami lord Thompson, vagy Johnson ­ viccének a csattanóját várta, hogy a többiekkel kórusban heherészhessen a vén kecskének. (A szakma nagy öregje nem felejti el meghívni opponensnek számtalan doktori disszertációi egyikére.) Mire bejött a terembe, én már a rögtönzött bevezetőmet dadogtam. A félhomályban jól ki lehetett venni vörösbe borult taraját. Ekkor a német előadó megbotlott a diavetítő drótjában, és kitört a káosz.
Hazaérve hetekig került, csak mostanában enyhült meg irányomban egy kicsit. Bedugta az ujját a konnektorba, és nagyon megrázta az áram. (Nem a munkában, hanem otthon, takarítás közben. Nagyon pedáns ember, lehetséges, hogy azt is ki akarta törölni.) Azóta mintha meg­változott volna. Szinte mondhatnám, hogy rendesebb lett.
Meg kell szakítanom az emlékirataimat, mert valami kapirgálásfélét hallok. Az “Emeritusz”, az érdemes tanár, áll az ajtóban. Mint mindig, most is kifogástalan öltözetben feszít: sötétkék zakó, szürke nadrág, hófehér ing, hozzá csokornyakkendő. Agnetát, középkorú kolléganőnket keresi, akivel löncs után kávézni szokott. Ma csütörtök van, a vendéglőben hagyományosan borsóleves volt, utána palacsinta vörösáfonya lekvárral és tejszínhabbal. Ezt még egy akadémiai tag sem hagyhatja ki. Agneta valahol időzik, amíg megjön, hellyel kínálom. Ratti felriad, minden erejével próbálja nyitva tartani a szemét.
Emeritusz már akkor nyugdíjas volt, amikor ide érkeztem. Maholnap tölti a nyolcvanat, de még mindig fiatalosan mozog. Néhanapján átjár az Akadémiáról hozzánk egy kis tereferére. Meghagytak neki egy kis szobát is a folyosó végén. (Kora reggelenként a chilei takarító innen bonyolítja a nemzetközi hívásait.) Nagy tudása, többszörösen kiérdemelt nemzetközi hírneve ellenére megkapóan szerény. Ratti sem csámpázna el, ha tudná, hogy halk szavú beszélgető­partnerünk negyedévszázada mindig elsőnek “tudja meg”, ki kapja a kémiai Dinamit-díjat. Érthető, hogy minden év december tizedike táján megtelik a folyosónk ünneplőbe öltözött öregemberekkel, akik a milliós díj közelségétől megilletődve teszik tiszteletüket. (Bevallom, hogy korábban magam is ott bámészkodtam a folyosón, azért, hogy néhány szót válthassak a díjazottakkal.)
Sokáig hallgatnám, amit az Uppsalában töltött időkről és kollegáiról mesél. A nevek világ­szerte használt szakkönyvek fedőlapjáról ismerősek. Sajnos megérkezik Agneta, és elviszi Emerituszt kávézni. Összerakom asztalomon a dolgokat, “mára ennyi elég lesz” sóhajtással kikapcsolom a képernyőt és elhagyom a munka mezejét.

Következik: IX. Porsche és picula
17.00-17.15