Korniss Péter kötődései
Fotó: Soproni Gy.
A Kolozsváron született, Budapesten élő fotóművész augusztus 4-én ünnepli születésnapját. Életműve annyira jelentős, hogy a nem kerek évfordulókon is helye van az emlékeztetőnek, a rámutatásnak.
Korniss igazi városi gyereknek tartja magát, aki korábban nem nagyon járt vidékre s valóságos csodaként, mintegy álomban élte meg rendre az erdélyi, a kárpátmedencei falu világát, ismerkedett meg általában és konkrétan is a hagyományokkal.
Kezdetben szövetkezeti égisz alatt fotózott tabló és csoportképeket, kirakatokat, esküvőket, óvodás gyerekeket szériában, gyűléseket. Aztán riporter lett, s sporteseményeken fotózott, majd a tánc világával ismerkedett, s karolta őt fel Novák Ferenc táncmester, aki 1967 novemberében elvitte Kornisst Székre. Ezt az élményét a művész sokszor elmondta, s majd mindig ugyanazokkal a szavakkal:
„Pont a szombati táncházba estünk be. Elképesztő élmény volt, olyan, mintha egy időgép 150 évet visszarepített volna a múltba: két olajlámpa pislákolt egy kis gerendás szobában, a fal mellett ültek a lányok fekete kendőkben, a párok pörögtek, röpültek a pántlikák, a szalmakalapok, a zenészek egy lócán álltak és húzták a zenét. Az egész akkora élmény volt, hogy utána éjjel nem tudtam aludni. Azt éreztem, hogy ha valamire, akkor erre való a fényképezőgép, hogy ezt megörökítse. Látható volt, csak idő kérdése, mikor váltja le ezt a világot egy városiasabb kultúra, és azt is éreztem, hogy erről hírt kell adni. Olyannyira nem volt ismert ennek a létezése, hogy visszatértemkor, ahogy beküldtem a képeket egy pályázatra, azt mondták: nagyon szép ez a sorozat az állami népi együttesről. Mondtam, hogy ez nem színpad, ők tényleg így élnek!”
A városi Korniss fokozatosan feloldódott a falu otthonosságában, nyitott szellemében. Abban a közegben, amit – véleménye szerint – ma már hiába keresne.
„Ezeknek a falvanknak a lakói valóban elszigeteltségben éltek politikai, gazdasági értelemben, egészen a 80-as évek végéig, de nem voltak zárt közösségek. Rendkívül nyitott emberek voltak, a közösségen belül mindenki ismert mindenkit, ez biztonságot adott nekik s az odalátogatók felé nagyon nyitottak voltak. És ezt nem csak a magyar falvakra mondom, ahol megkülönböztetett szeretettel fogadtak. Ugyanez volt a helyzet a román falvakban is, meghívtak a házakba, és tartott mindez a kilencvenes évek közepéig. Manapság sokkal nehezebb: nem érnek rá, hajtanak, nem olyan nagy dolog nekik, hogy jött valaki, hogy fényképezni akarja őket.”
Ezt 2009-ben foglmazta meg ennyire frappánsan, a Pixinfo-nak adott interjújában. Korniss egy pillanatig se tétovázik: tudja, hogy amit csinál, az rögzítés, megőrzés, dokumentarizmus. Érzékelhetővé, hosszú távon is pontosan felidézhetővé tenni az emlékezetet. Azon lehet ugyan vitatkozni, hogy ez művészet-e, de egy biztos – és milyen jó, hogy Korniss már nyilvánosan megfogalmazta élettapasztalata legfontosabb tanulságait! – :
„A fotó e funkciója máig kikerülhetetlenül létezik. Néha beszélnek arról, hogy leértékelődik a fotó, mert egy gyufásdobozzal is lehet fényképezni, és egy kisgyerek is meg tud csinálni bármilyen képet. Ez azonban nem zárja ki, hogy elkészíti az anyjáról a képet, elteszik az albumba, és 30 év után előveszik. Milyen csodálatos dolog, amikor megnézhetünk régen készült képeket: épp tegnap mutattam diákoknak képet Robert Capáról, akiről sokan nem tudják, hogy Ingrid Bergman halálosan szerelmes volt belé. A diákok még most is azt mondták róla, milyen jóképű – hát ez mi, ha nem megörökítés? Vagy hogy tudjuk, hogy nézett ki Ady Endre, milyen volt Budapest a századfordulón… Amit én csináltam, ugyanígy megörökítés, de ez van a World Press Photo évkönyveiben is, ahol egy adott évet láthatunk képekben. A fotó ezen funkcióját semmi sem tette érvénytelenné. Ezt a funkciót kár lenne lebecsülni, egyáltalán nem mellékes dolog.”
Hogy mennyire nem, a kornissi életmű rá a bizonyíték.
Cseke Gábor
*
A Káfé főnix melegen ajánlja olvasóinak a Duna TV riportjának megtekintését is Korniss Péterrel a Kézjegy rovatban, az alábbi hivatkozásra kattintva:
Pusztai Péter rajza