XI. Tehén-rulett
17.30-18.30

– Anyuci telefonált, hogy útban van hazafelé! – közli Kisarnold. Kijön a konyhába, az asztalhoz ül. Két részre osztom a tegnapról maradt főzeléket, berakom a mikróba melegedni. – Göran is telefonált, fél hétkor érted jönnek, és felvesznek a sarkon.
Nem tudom, írtam-e már, hogy nincs autónk. Na tessék, egy (észak)nyugati, akinek nincs autója! Hogy mer az ilyen hazamenni, mihez támaszkodik majd szülővárosa kis utcájában? Talán majd a kapukulcsot fogja az ujja körül forgatni? És, hogy még nem is bérel? Na, jobb is, ha az ilyen nem mutatkozik otthon.
Az igazság az, hogy soha nem éreztem az autó hiányát. Amikor a szocializmus kezdett emberibb arcot váltani, eltűntek a Pobedák, ritkultak a Volgák és Moszkvicsok, helyüket Dáciák, Skodák és Trabantok vették át. Nekem egyikből sem jutott. Volt egy ötezres nyere­ménybetétkönyvem, de csak nem akarták kihúzni. Pedig nyerhettem volna…
Az Intézetünkért felelős belügyi dolgozó – nem az, aki minden hétfőn végigsétált a folyosón, hogy egy-egy órát töltsön a két aligazgató szobájában, hanem az őt ellenőrző, “titkos” – ottho­nomban látogatott meg, és többek között azzal kecsegtetett, hogy közreműködésem esetén a szerencsecsillagom is feljön. Merthogy kevesen vannak, és egy kis segítségre volna szükségük. Mivel udvariasan beszélt, félbátran nemet mertem mondani. Elhatározásomban szívósan kitartottam a hetekig tartó rábeszélő folyamat alatt. Érdekes helyeken találkoztunk: hol a lefüggönyözött, fekete Volgában, hol pedig a főtéri Continentál szálló díszlakosz­tá­lyá­ban. Kezdő lehetett, elég lett volna, ha megemlíti, hogy egy számmal kisebb spanyolcsizmát húz a lábamra… Szóval nem nagyon erőltette. Egy nap aztán megszűntek a találkáink. Rá vagy két hónapra nyert a kollegám egy Wartburgot!
Nyugaton akárki vehet autót. Legfeljebb nem tudja “eltartani”. Kezdeti anyagi nehézsé­geink­ből kilábolva, telt volna használt autóra, de arra nem, hogy javíttassam. Úgyhogy ezt a feje­zetet lezártuk. Helyette felhajtunk néha egy-egy pohár sört a vendéglőben, színházba és hang­versenyekre járunk, új könyveket vagy jó CD-lemezeket vásárolunk, szóval olyasmit, amit csak milliomosok engedhetnek meg maguknak. Ha valahová sürgősen el kell jutnunk, akkor taxit hívunk. A Zasszony kiszámította, hogy egy átlag autó rezsijéből, hetente kétszer taxizha­tunk a város egyik végéből a másikba.
A múltkor beszéltem egy nagyon gazdag emberrel. Szóba került egy akkoriban bemutatott film. A fejét ingatva azt mondta, hogy ő biza nem jár moziba, mert az drága. Amikor itt lete­le­pedett, sorba vette azokat a dolgokat, amikről le kellett mondania. A listán azóta sem változ­tatott. Van pénze bőven, de rosszul érezné magát, ha el kellene költenie. (Ezért gürcöljön az ember egy életen át?)
A Zasszony is megérkezik, meglepően jó kedve van. A hűtőszekrényhez lép, rövid habozás után paprikát, uborkát és paradicsomot vesz ki belőle, apróra vágja, sajtot reszel rá, és vágyakozó arckifejezéssel belekóstol. Nem szólok egy szót sem, nálunk demokrácia van: ő nem eszi azt, amit én főzök, én nem eszem azt, amit ő nem főz.
Tíz perc múlva fél hét! Felpörög a cselekmény. – Anyucikám sietek! Kilenckor, vagy leg­később fél tízkor itt vagyok! Dehogy megyünk sörözni utána. Akkor sem megyek. Inni kettesben fogunk, behűtöttem egy üveg Pinot Grist. Miért?? Csak nem felejtetted el a mai programunkat? Már megijedtem… Lássuk csak: ütő, labdák, cipő… ebben a zsákban minden van, csak tiszta harisnya nincs. Biztos Kisarnold rakta el őket. Nem láttad a harisnyámat, kisfiam? Mindent készen kaptál, azért vagy elkényelmesedve. Bezzeg az én koromban nem volt távirányító. Fel kellett állnom, amikor csatornát akartam váltani. Szörnyű ez a mai fiatalság. Ez a te harisnyád! Nem látod, hogy lyukas? Jé, tényleg az enyém. Na, nem baj. Tanulj, zuhanyozz, feküdj le! Szia, puszi!
Göran fekete Mercedese hangtalanul csúszik a járda széléhez. Ivar szorosan mögéje áll a fémes szürke turbó-Saabjával. (Ha volna autóm, karavánt képezhetnénk.) Göran vigyorog, int, hogy szálljak be. – Tjäna! – Belesüppedek a bőrfotelbe, amikor Göran felgyorsít. A fényszóró csóvájában hópelyhek kavarognak az alkonyatban, nem hagynak nyomot a fekete aszfalton.
– Formában vagy? – fordul felém Göran. – Tudd meg, ha győzünk, akkor meghívlak egy sörre.
Nagylelkűsége meglep, ugyanis sörre én szoktam hívni őket. (Házból, kocsiból és hajóból kettő is van neki, csak kézpénze nincs.) És éppen most jut az eszébe, amikor azt sem tudom, hogy érjek haza idejében? A Zasszony képes elaludni, akkor meg ki tudja, meddig kell vár­nom. Különben sem biztos, hogy nyerünk, ráérek majd játék közben kigondolni valami kifogást.
Pingpongozni, hosszú téli délutánokon édesanyámtól tanultam, a konyhaasztalon. Osztály­társam az Európa-bajnok Munkás Sport Klub tagja volt. Tőle lestem el a titkokat. És ütöttem napszámban a labdát a falhoz. Fésűvel, vonalzóval, vagy ami éppen kéznél volt. A rákövet­kező év tavaszán valami ifjúsági kupát nyertem, kaptam egy táskát, két méter szövetet, és egy pár nylon zoknit. Azért emlékszem erre olyan jól, mert azóta sem nyertem versenyt. Mindig volt valaki, aki jobb volt nálam. Ha meg gyengébb volt, akkor elkönnyelműsködtem a dolgot.
A katonaságot végig pingpongoztam. Délután az altisztekkel, este a tisztekkel játszottam. A legnagyobb szám az volt, amikor a faliújságon kirajzoltam egy fejnyi kört, és az őrmester akarva-akaratlanul oda ütötte a labdát. A körben állók hasukat fogták nevettükben. A Had­sereg Napján az összes kimenőket érvénytelenítették, hiába várt édesanyám a begipszelt karjával a kapu előtt. Egész éjszaka utazott, abban a reményben, hogy kikérezkedhetem. Nem volt veszítenivalóm. Az ünnepi hangulatot kihasználva, kihívtam a parancsnokot egy mérkő­zésre. (Rebesgették, hogy jól játszik, és csak azért nem vesz ütőt a kezébe, mert félti a tekintélyét.) Annyian hallották a kihívást, hogy el kellett fogadnia.
Két labda után mindketten tudtuk, hogyan állunk. Száz szettből százat megnyernék ellene. Csakhogy ez a százegyediknek bizonyult. Pedig röpködtem ám, csapkodtam a lehetetlen labdákat, és bosszankodtam hozzá szaporán. Utolsó, hálóba ütött labdám után fél órával ott sétáltam édesanyámmal a Pece-parti Párizs főutcáján.
Több mint tíz éve annak, hogy beléptem a klubterembe. Kőkorszaki, védekező stílusom feltűnést keltett az ifjúsági játékosok körében, de adogatásaim megnyerték a tetszésüket. Hamarosan minden tizenéves engem utánozva, guggolva suhintott a labdára, hogy az az oldalcsavartól megkergülve pattogjon az asztalon.
– Szívesen látunk szombatonként – mosolygott rám Göran, mert ő volt, aki az ütőjét köl­csö­nözte. Meghívását a biztonság kedvéért angolul is megismételte. Azóta nem hagytam ki egy edzést sem.
Göran hatvanöt éves, Ivar valamivel fiatalabb, de ő is jóval elmúlt ötven. Ennek ellenére gyermekes pajkossággal játszanak, legyen az asztalitenisz, golf, avagy tenisz. Én sem panaszkodhatok, hiszen ha elgondolom, végigjátszottam az életemet. Nemcsak a labdajáté­kokra gondolok, hanem úgy általában. Amíg az iskolában, a szünetekben a lányok a krétával a földre rajzolt négyzetekben ugráltak, addig mi, a fiúk, a falnál piculáztunk, vagy göcsöt húztunk. Az utolsó három másnap nem jött iskolába.
Aztán ott volt a gombfoci. Nem volt kabátgomb, ami biztonságban lett volna, hogy a halcsont gallérmerevítőket ne említsem. Volt egy csonka kúp formájú játékosom, bakelitből eszter­gályozták. Olyan felső sarkokat tudtam vele lőni …
Szegény mai gyerekek, mi mindenből kimaradnak! Ne te kerítésmászás, bújócskázás… Csak a LEGO, a szörnyek a számítógép és a videó. A kamaszkorból kijutva sem lesz vidámabb az életük. Megszerzik a hajtásit, péntek esténként, a koncentrált unalomtól fűtve, fel-alá furikáz­nak valamelyikük Volvojában, miközben a maximumra felhúzott hangerősítőből dübörög a dunka-dunka zene. A vidéki fiatalok legalább döntögethetik a teheneket.
A tehéndöntögetés Amerikából származik, az utóbbi időben terjedt el északon. Az enyhén illuminált fiatalok beülnek egy autóba, elhajtanak egy közeli farmhoz, ahol a sötétség leple alatt a bekerített legelőhöz lopóznak, és a szunyókáló tehenek közül az egyiket felborítják. A következő pillanatban az összes többi tehén bőgni kezd, amire előkerül a gazda, olykor sörétes puskával a kezében. Az állatvédők nyugodjanak: a tehénnek semmi baja nem esik, minden különösebb gond nélkül feltápászkodik. A ricsaj, az, ami izgalmas!
Az újabban oly népszerű szerencsejátékot, a tehén-rulettet, már komoly felnőttek játsszák. Lényegében arról van szó, hogy a tehenet beterelik a bekerített legelőre, melynek a gyepére mésszel, egyenlő nagyságú négyzeteket rajzolnak. Arra lehet fogadni, hogy melyik négyzetbe fog pottyantani. Amíg a Riska tétován caplat körbe, addig a fogadóirodáknál áll a “fetvozsô”. Amikor pedig a Riskának kidülled a szeme, akkor “riennéváplű”. A produkció végeztével a boldog nyertesek beválthatják a sorsjegyeiket. Ártatlan szórakozás unatkozó nyaralóknak, akik ebben találnak vigaszt a zord nyár okozta csalódásukra. Persze, ha közben be nem tiltják. Az állatvédők szerint ugyanis ez a játék ártalmas a nézőknek az állatokhoz való viszonyára. Hát nem mindegy az, hogy a Fortuna eszközét játszó szarvasmarha a nézők szeme láttára, avagy a világtól elfelejtve ejti a lepényét?

Következik: XII. Kancsi fórhend
19.00-21.00

Forrás: Svédcsavar. MEK