Privát hangulatok

Na most gondolja meg. Ülök itt a padon, és kilenckor a vizit. De kilencre érkezik a vőm is, ez a Ghibu. Ő hoz nekem ezt-azt, amire vágyom. Mert nekem már utolsó vágyaim vannak. Nem érti, ugye. Volt egy komám, kilenc esztendeig haldokolt. És most követeli a nyugdíjemelést.

Na, ez benne a pozitív. Elég furcsa, hogy ami idekint jó, vagyis pozitív, az ott benn, a kórteremben már végrendelet. Na, jön is a vejem, Szerusz, mă, tedd csak ide. S mondd meg, hogy vasárnap délkor várok ide mindenkit, éppen erre a padra. Meleg van, meleg van, hát ilyen a kánikula. De csak itt szabad dohányozni. Szóval itt legyetek: te, hát mondjuk, te csak a fuvaros leszel, de az anyósod, a feleséged és az az ákációs sógoricád is. Tárgyaljuk meg a dolgokat. Mert az sehol sem úgy működik, hogy gondolnak egyet, ő s a vőlegénye, hogy ekkor s ekkor; na, és ha én két nappal előtte meghalok? És pont fiksz az esküvő napján lesz a temetésem?!…

Ezek nem törődnek velem, szegény beteg emberrel. Amit a fejükbe vesznek, az szent. Még a papunkat is megkonzultáltam, Záhária atyát, hogy mi a helyzet. Azt mondta, olyan nem lehet egyházilag, hogy temessük az apát, és mindjárt oltárhoz eresszük a lányát meg a vőlegényét. Se fordítva; hogy, mondjuk, mindjárt az esüvő uán temetnek.

Érti? Nem lehet.

Na látja, itt a mentőkocsi, hozzák, átellenbe, totál meghalni a félig halottakat. Né, ott a pech. Annak is két kilences a számtábláján. Áú, hogy utálom a kilencest.

Menj, Ghibu, menj. Hozz még egy telefont, egy régebbi gyártmányt, mert ezen mindig más jelentkezik, nem akit hívok.

Maga nem szívja? Mi volt maga a civil életben? Jaj, nem úgy értem. Hanem mielőtt ide jutott volna…

Én bizony kétkezi melós voltam, a legnehezebb helyen, ahol azt az anyagot gyártják, amit a bőrök érleléséhez használnak; ugyé maga nem ért a kémiához…

Gondolhattam volna. Uram, jó fizetést adtak, de akik beálltunk, nem hittük el a régieknek, hogy mire vállalkozunk. Az orrom olyan lett, mint a kétlikú furulya… Okarinázott benne a szél.

Úgy csúfoltak: a cúgos ormányúak.

Korán nyugdíjaztak, eladtam a blokklakást, a gyermekek már nagyocskák voltak, de nem találtam a helyem sehol. Mondtam, hogy tüdővel is kezeltek? És a szívemmel, ajjaj.

Többet voltam kórházban s szanatóriumban, mint otthon. S aztán jött a változás, a forradalom, na, arról is regélhetnék magának; és követeltük a kárpótlást. Mert a gyár tönkrement, és senki sem akart fizetni. Fogadtunk ügyvédet, összeálltunk vagy harmincan, nem mind lyukas orrúak, de betegek mind, és kiálltunk a jogainkért. Nagy botrány lett, végül kézhez kaptuk, de nagy későre, aú. Ami járt, szép summát.

Na, akkor már kiadtak mindenhonnan, azt mondták, éljek a saját felelősségemre. Hát addig kiére éltem? Mondja meg.

Úgy elkívánkoztam, hallja. Melegindiába, mit tudom én. Na, ott a nagy summa pénzem, azt be a táskába, s ezekkel a helyi járatokkal, az egyikre fel, a másikról le, s mind úgy.

Egyszer várom a soktemplomos faluban, hogy érkezzen a délutáni járat, ülök egy padon, a kiszáradt patak partján. Azért soktemplomos, mert van ott a miénk mellett református, unitárius, egy kisebb katolikus, és még a romáknak modern imaháza, pléhcicomás minitornyos kultúrház.

Na, ülök a padon, s hát eléjön egy öregasszony a botjával, s beszédbe elegyedünk. Hirtelen azt kérdi: nem akar maga venni itt egy házat? Bennvalóval?

Nem mondtam meg, hogy éppen azért járok-kelek ezekkel a rázós dubákkal, amiket busznak csúfolnak. De, mondom, vennék biza.

Ott, a hátam mögött a ház, egy kisebb istálló, inkább csak pajta, s mellette disznóól, oldalt kukoricakas.

Megvettem, uram. Belecsaptam a nána markába, adtam előleget, harmadnap vissza, bé a primarijába, ott a jegyző megcsinálta a szerződést. Kifizettem, s az öregasszony egy hét múlva már nem volt sehol. Azt beszélték, odaadta a pénzt a fiának, az elverte a pökönélén, a becsapós játékon; s az mindjárt bedugta az anyját valami menhelyre, ahol szegény kurtára fogta magát.

Ej, uram! Micsoda életem kezdődött ott nekem! Hát ugye, ismeretlen, jöttment bungyó a falusi dolgokban. De kijártam a ceránegyetemet. Tanulságos volt: sok kedves, még több keserves tapasztalattal gazdagodtam…

Már menne is? Jaj, hát a felét se mondtam el. Jó, akkor rágyújtok még egyre, és ha maga úriember, nem hagy cserben egy halálra ítélt szerencsétlen öregembert…

Vicceltem, csak hetvenkét éves vagyok.

Na, élek én ott, mint a báró, a birtokon, vásárlom a földet, minden eladó. A házat felújíttatom, veteményest ásatok a helyi agglegényekkel – aúj, de féltettem tőlük a feleségemet! –; és kukoricát vetettem elsőre.

De előbb fel kellett szántatni a frissen vásárolt földemet. Na de kivel? Hát, mondták, van egy ember, olyan ötven és hatvan között, tiszta fehér a haja, de sötét a képe, verekedős fajta – annak mindenféle gépe. És traktoristát foglalkoztat.

Azt hol lelem? Hát ott az a hat bögrecsárda, az egyikben biztosan. Például a Gagya utca tetején, oda a polic se dugja az orrát, mert egykettőre megkarikázzák.

S hát kit keressek, kérdezem a suhancot, aki egy lejért hajlandó elkísérni a lebujba. Akkora füst, uram, hogy ha akkor divatban lettek volna ezek a pandémiás maszkok, hát én hármat is felnyomok a pofámra… Azt mondja a suhanc, ő nem jön be, de menjek direkt a bárpulthoz, s kérdezzem meg, ott van-e a Kilences?

Azzal kámforrá vált. A szükség nagy dolog, meg sem fordul semmi a fejemben, bemegyek köhögve, fuldokolva, mert a tüdőm, ugye; s nem tudok megszólalni. Mit kér?, szólít meg a csapos. Keresek valakit. Kit? Azt mondták, Kilences.

Az ott né, vigyorodik el a csapos. Na, én valahogy kiharákolom magam, odaslattyogok, és megszólítom.

– Jó napot, Domnu Kilences!

Na uram, ne tudja meg. Az a behemót ember a lapátnyi tenyerével. Az meg se nézett rendesen, s úgy megsirített. Az úgy vágott cifferblatton, hogy ha volna annyi, hát én nem háromszázhatvan, hanem hétszázhúsz fokban térek el a tengelyemtől…

Még rágyújtok egyre, s aztán mehet maga is.

Kérem, a helyzet ez volt. A meszeriája szerint az az ember kint dolgozott a gázkutaknál. És egyszer, éjjeli szolgálatban, égő cigarettával a szájában kezdte kontrollálni a tablót; amitől a torony felrobbant, és repült egy nagyot.

De ennek az embernek csak valami égései lettek, megúszta urasan. Randa a képe, de él.

Az a szonda éppen a nro. 9. számú volt, így a mellékneve, hogy ne mondjak csúfat, az lett s maradt: Kilences.

Engemet felmostak szépen, aztán az ember megitatott velem egy deci vegyest; és végre elhebegtem, hogy né, szántani kéne.

Azóta utálom a kilencest, uram.

Ha még kijön, itt talál a padon. Mert azt mondta a doktor, hogy van egy ekkoracska picike lyuk a szívemen. Meg kell műteni. Különben kámpec. De vajon élve maradok utána? Hát ő azt nem garantálhatja. Mert ugye, én elvetem a törökbúzát tavasszal, kapáltatom, műveltetem, jerbicsidálom, az másképpen gyomirtás, na; s hát, kérdi a domnu főorvos: ki szavatolja a termést?!

Hát a varjú is kárt tehet benne!

És ezek az enyéim pontosan akkor lakodalmaznának, amikor operálnak. És mi lesz, ha éppen akkor adják fel nekem az utolsó kenetet?!

De a lányom köti az ebet, hogy ők már mindent leregisztráltak: megvan az étterem, nem is kantin, hanem valami center; lesz limuzin, s megrendelve minden, díszítés, anyakönyvvezető (oda jön ki, kérem, mint a celebeknél), filmes stáb, zene és még néhány VIP is!

Akkora torta, mint egy kisebb asztag az árián… Az ária az izé volt, ahol a cséplőgép durrogott. Igen, igen, szérű.

Látja, én mindjárt perfektül beszélek. S hát ezeket mind ne éljem meg, ezt a boldogságot, velük?!

Uram, én mondom magának, itt lesznek mind vasárnap. Ezen a padon, itt, a kórház parkjában. De én nem fogadnék magamra. Vagyis azt a lyukat még satuzgassák nekem, amíg egy jó nagyot nem mulatunk.

Aztán azt sem bánom.

De aztán nehogy kilencedikén vigyenek a műtőbe

Forrás: Múzsa, a Népújság heti melléklete