Bálint Tibor prózájában a sok-sok anyajegyes uni­verzum, a lét és művészet egyetlen méltó tárgya: az ember.
PÁSKÁNDI GÉZA, 1966

1. Páskándi rendkívüli tehetségére az Ifjúmunkás-szerkesztő Majtényi Erik figyelt fel a szatmári Dolgozó Népben. A fiatal költő neki köszönhetően került – alig tizenhét évesen – a bukaresti ifjúsági hetilaphoz, ahol 1949 és 1953 között országos hírnevet szerzett magának. Akkori tekintélyére jellemző, hogy ő fedezte fel a nálánál négy évvel idősebb Kányádi Sándort a székelyudvarhelyi fémipari szakiskolában. A lap megszűn(tet)ése után Kolozsvárra került, és a Bolyai Egyetem bölcsészkarán felvételizett a magyar nyelv- és irodalom szakra, ahol Láng Gusztávval és Bálint Tiborral egy évfolyamon végezte el az 1953/1954-es és az 1954/1955-ös tanévet.i
Évfolyamtársai közül elsőül Láng Gusztávval kötött barátságot. Amit eleve elősegített közös szülőföldjük szemlélet-formáló, nyelvi identitásukat/ihletüket meghatározó hátországa. Elsőéven társult hozzájuk Bálint Tibor, aki már csak azért is elmaradhatatlan volt, mert baráti szálak fűzték Kányádi Sándorhoz. Negyediknek a negyedéves Szabó Gyulát vonták be társaságukba, akiről Páskándi szemináriumi dolgozatot mutatott be – minden bizonnyal a 25 évesen, ceruzával rótt Gondos atyafiság első elemzőjeként.ii
Bár dolgozata nem az irodalmi nyilvánosság előtt hangzott el, jelentősége kétségtelen: megerősítette az első nonkonformista, „ellenzéki nemzedék” kohézióját. Láng Gusztáv értelmezése szerint ez akkor egyfajta nemzedéki szervezkedés volt – anélkül, hogy tudatában lettek volna annak: „önszervezkedésükkel” szigorúan tiltott útra merészkedtek. „Azért neveztem az erkölcsi ellenzék nemzedékének – fejtette ki az első Forrás-nemzedék indulása kapcsán Láng Gusztáv –, mert ez a generáció sem ideológiájában, sem politikai alapelveiben nem állt – nem is állhatott – szemben az akkori hatalommal. De mert tehetséges emberek voltak, felismerték az elmélet és a gyakorlat kiáltó kontrasztját.”iii A virtuális nemzedék „fellépése” lényegében abból fakadt, hogy ráéreztek az irodalomban esedékes változásokra.
Páskándi egy olyan korszakban üdvözölte Szabó Gyula nyelvgazdagító eljárását, amikor a szocreál rendre „Prokrusztész-ágyba” parancsolta a megszülető alkotásokat. Tény, hogy abban az időben a hazug ideológia és álmarxista irodalompolitika „hínárjában” nemcsak azok vergődtek, akik abban nőttek fel (Bajor Andor, Majtényi Erik, Márki Zoltán, Sütő András, Szász János, Székely János), hanem a második világháborút túlélt írók is.
Hogy az egyetem padjaiban jövőt fürkésző fiatal írók miként élték meg a pártos irodalomirányítás korszakát, azt Páskándi akkoriban egy Szabó Gyula-portréban örökítette meg: „Szorongató, lázas és zűrös ifjúságunk, melyben érték és salakja, hulló és maradó úgy kavarogtak, mint napszikra, por és pelyva, mint hó és eső, kishal és békapo­ronty, ifjúságunk, melyben harcikedv elébe rúghatott a tapasztalatnak, tiszteletlenség a tiszteletnek, hiszékeny lázadás a higgadt férfiharcnak, ifjúságunk, melyben úgy féltünk Pató Páltól és Langsam Tóbiástól, hogy riadtan keresztelkedtünk át Hűbele Balázs hitére, ifjúságunk, melyben a tanár diák lett, a diák tanár, és lexikonokban, antológiákban egymás mellé került tudós tudatlannal, professzor bu­kott növendékkel, ifjúságunk, mely mégis siratnivalóan szép, mert egyetlen lehet­séges ifjúságunk, egyetlen és utolsó ifjúságunk volt… ”iv

2. Amikor az erkölcsi ellenállás virtuális nemzedéke az erdélyi magyar irodalom megújhodásában reménykedett, Páskándi Géza elsősorban lírikusnak számított, első novellakísérletei is ebből az életszakaszból származnak. Ezeknek azonban – akkori megnyilatkozásai szerint – korántsem tulajdonított olyan fontosságot, mint verseinek. „A próza – elsősorban a kisepika – megújí­tását kétségtelenül Bálint Tibortól várta, akinek tehetségét talán elsőként ismerte fel és becsülte. Ez a bizalom alighanem szerepet játszott abban, hogy Bálint Tibor képes volt elviselni azt az évekig tartó mellőztetést, melyet a nyomasztó politikai tekintéllyel rendelkező Nagy István, a hajdani munkásíró ellenszenve rótt rá.”v A virtuális nemzedéket ’56 után szétzilálta a diktatúra: Páskándi börtönbe került, Bálint Tibor bukaresti szerkesztőségekben (Falvak Dolgozó Népe, Ifjúmunkás) hányódott, Szabó Gyula az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadónál kezdte szerkesztői pályáját, ahol Fodor Sándorral 1957-ben az volt a dolga, hogy „átírják” az idősebb pályatársak vagy dilettánsok „osztályharcos” kéziratait.vi Szerencsére a kánonváltást 1959-től szorgalmazó Láng Gusztávnak – ugyancsak kiadói szerkesztőként, majd az irodalomtudományi tanszék adjunktusaként – sikerült kiállnia az új értékek mellett, miként a „reform-kánont” kodifikáló Romániai magyar irodalom 1945-1970 is bizonyítja.vii
A börtönből szabadulva Páskándit a prózaírás műhelytitkai foglalkoztatták a legbehatóbban. (Önálló dramaturgiát teremtő színházfelfogásának lét- és drámaelméleti megalapozásáig időre volt szüksége.) Kemény János Víziboszorkány (1965) című regényét elemezve arra a következtetésre jutott, hogy a novella leskelődés, a regény szemlélődés, a „novella reflexió, a regény kontempláció egy és ugyanazon valóságról, melyet az első intenzitásában, a második ömlő elrendeződésében ábrázol”.viii Íz, szag, szín, líra, dráma, epika mind elegyedik a novellában, de egyiknek sincs külön élete. „Az az úttalan hirtelenség, amellyel a novellista egy világba csöppenti olvasóját, olyan érzést kelt, mint egyből egy sohse látott szobába lépni: megcsap a bútor illata, üzen a tárgyakba ivódott emberi lélek, a tárgyak hangtalan biztonsággal gyűjtőikről beszélnek. Ezt a szobát nem szemünk láttára festették-meszelték, nem szemünk láttára bútorozták be, mint a regényben vagy elbeszélésekben szokás, ezt a szobát készen kaptuk, s az előzetesre, a folyamatra, az útra, a fejlődésre csak légköre mutat vissza sejtelmes és szemérmes mozdulattal.”ix
A Gondos atyafiságról lezajlott viták után így „zökkentette helyére” Szabó Gyula prózáját: „Ami­lyen te vagy, olyan az írásod is, Gyula: súlyos és bölcs, ésszerű és játékos, valóságos és képzeletszerű. Olyan, mint az erdei rönk: ahová tették – ott van. Egyszer – talán dedikációban – a »próza bölényének« neveztelek.”x
Az Utunk novellapályázatán 1963-ban első díjat nyert Szilágyi István – 1968-tól a lap főszerkesztő-helyettese – az ezredforduló táján arra hívta fel a nemzedékvallató bölcsészek figyelmét, hogy 1965-ben rendkívüli eseménynek számított a Weisskopf úr, hány óra? megjelenése. „Számomra máig emlékezetes – talán mert ezzel Géza egyből leiskolázott valamennyiün­ket…”xi
Páskándinak Az önmagát és a tárgyát láttató nyelvről szóló értekezésében olvashatjuk az axiómát: „A prózának dísztelenség a legnagyobb csillogása”. Szerinte az az eszményi prózanyelv, amelyik tárgyát kívánja láttatni, s nem önmagát. „Olyan, mint a levegő: azt, hogy van, csak közvetve érezzük, abból, hogy zöldülnek a fák, fodrosodik az ég, hullámzik a folyó, tüdőnk boldogan szívja be, és élünk általa, kitárulkozunk láthatatlan jóságában.” Mindenekelőtt a pontosság jellemzi, s ez már esztétikai kategória, miként azt többször is hangsúlyozta. „A prózában a dolog a maga súlyosságában kell hogy jelentkezzék, a stílusterheltségnek, a fölösleges dísznek helye nincs, ezek mind a tárgytól »eltérő hadmozdulatok«.”xii
Mekkora küzdelmébe került Bálint Tibornak, amíg a maga pályáján – a világirodalom nagyjait tanulmányozva – hasonló felismerésekhez jutott el: „A nyelv arra való, mint a tisztára mostott üveg: hogy átmentjen rajta a fény.”xiii; A prózához „épületanyag kell, és az, hogy ismerjen az ember ezer figurát.”xiv

3. Bálint Tibor az ötvenes évek második felében tűnt fel sajátos nyelvi erejű karcolatokkal, novellákkal. A neodogmatizmus térnyerése idején, amikor naprenden volt az írói szabadság üldöztetése, ki volt téve a korszak egyéniségtipró megpróbáltatásainak. Kovács György hírhedtté vált írása – Gyom, amit irtani kell – 1956. június 14-én jelent meg az Előrében, június 15-én pedig a Gazeta literarăban. A párt magyar nyelvű szócsöve ezzel a „diabolikus” felcímmel vezette be a fiatal írótársak elleni támadást: K. Gy. „hűséget tesz az irodalom pártideológiai tisztasága mellett és az osztályharc megszüntetése, valamint a liberalizációs kísérletek ellen”. Írásának lényege: le kell számolni azokkal, akik „a dogmatizmus elleni harc ürügyével a polgári ideológia tételeit” szeretnék „belopni az ideológiai arcvonalba”. A címben szereplő metafora „az irodalmat megmérgező liberalizmus”-ra, a fiatalok szemléletét „károsan befolyásoló” negativizmusra utalt. A kolozsvári és marosvásárhelyi írók 1956. szeptember 29–30-án tartott tanácskozása idején a megfélemlítettség már országos méreteket öltött, a sztálini típusú diktatúrát pedig leginkább a magyarok érezték meg. Olyan alkotókkal szemben is alkalmazták „az erkölcsi megsemmisítés fegyverét”, mint a pályakezdő Bálint Tibor, Gálfalvi Zsolt, Huszár Sándor, Kányádi Sándor, Szabó Gyula, Székely János. Mindenikük megszenvedte a kor „irodalmi vesszőfuttatását”, akárcsak „ideológiai hátvédjük”, Földes László.xv
Nagy István – aki az Utunk-főszerkesztő Földes fölé helyezett igazgatói tisztet is betöltötte – kimondta a megbélyegző szentenciát: Bálint Tibor nem igazi munkásíró, mert a lumpenekről ír, ami periférikus téma.
Négy karcolatból hármat mindig visszaadtak neki.
Az Igaz Szó 1963 végén prózavitát szervezett. Nyolc író, kritikus és olvasó öt egymást követő folyiratszámbanxvi úgy elemezte Bálint Tibor novelláit, miként az új nemzedék írásművészetének legtipikusabb negatív példáit. Témáit „periférikusnak” minősítették, az alakrajz apró viselkedési-gesztusnyelvi „mikrorealizmusát” kisszerűnek, a lélektani, szerkezeti, stiláris oldottságot, líraiságot pedig a hétköznapok anti-realista átköltőiesítésének, „elvarázsolásának” értelmezték. Láng Gusztáv, Kántor Lajos és K. Jakab Antal viszont az új prózai látásmód létjogosultsága mellett érvelt. Kiemelték a lirizált formák, az érzelmes-lírai belső monológok, a személyiség belvilága feltérképezésének esztétikai nóvumát, továbbá a tematika elszakítását a sémaszerű moralitástól, a politikumtól és az ideologikumtól.
Nagy Istvánék azonban továbbra sem tűrték meg, hogy a fiatal írók másként gondolkodjanak, mint ők. Még akkor sem, amikor Szabó Gyula átdolgozta az ideológiai türelmetlenségnek kitett – a szerelmi, a családi és a közboldogságot kutató – Gondos atyafiság köteteit, Bálint Tibor pedig megírta a friss hangú, a családi miliőből társadalmi és történelmi regénnyé szélesedő Zokogó majom című kötetét, aminek akkora sikere támadt a széles olvasói rétegekben, hogy két utánnyomásra volt szükség. Kántor Lajos dupla tárcában méltatta a rendkívüli teljesítményt. Írásának ezt a címet adta: A próza nagykorúsága.xvii Bármennyire örült is neki, Bálint Tibor még akkor is tartott Nagy István rosszallásától. És nem alaptalanul. Egy közös felolvasó est alkalmával meg is kérdezte Nagy Istvánt: miért neheztel még mindig rá? A válasz így hangzott: „Te azokról írtál a regényedben, akik ellen mi harcoltunk az illegalitás idején.” „Én erre azt próbáltam mondani – idézte fel a kilencvenes évek végén az elhangzottakat –, hogy a bűnözők vagy bárki ellen harcoljon a törvényszék, nem az író dolga elítélni vagy felmenteni valakit, az író feladata ábrázolni. Ha egy orvosnál megjelenik egy beteg, nem mondhatja: ilyen ronda betegséggel nem foglalkozom…”xviii
Az író érzékeny idegrendszerében tehát a hatvanas évek végén is éltek a perifériára szorítottság traumájának utórezgései, jóllehet tudatában volt annak, hogy az előtte járó „öregek” útja zsákutcába torkollott. Amit nem hagyott szó nélkül Kántor Lajos sem, aki tárcájában ecstelte a „periferikusnak” bélyegzett fiatal író kálváriáját. A Forrás-nemzedékek „adminisztrátora” ugyanis kötelességének érezte tudatosítani mind az íróban, mind az irodalmi köztudatban: a Zokogó majom szerzőjét „kemény fából fa­ragták, és semmiféle »jóta­nács« vagy más formában megfogalmazott figyelmeztetés sem tudta eltéríteni útjáról”. Bálint Ti­bor kezében – érvelt – a lumpenvilág kiválóan alkal­masnak bizonyult a perspektivi­kusabb mondanivaló közlésé­re: „Nem tud s nem is akar környezetétől sem elszakadni, sem azonosulni vele. S noha a kolozsvári – a kelet-közép-európai – lumpenvilág szocioló­giai pontosságú rajzát, tipológiáját adja regényében, a tel­jes élet illúzióját kelti; a tel­jes életét, amely nem írható körül szociológiai tényekkel, amely nem keretezhető be csak társadalmi kategóriákba – amelynek kulcsát a pszicho­lógia adja.”xix

4. Bálint Tibor Forrás-kötete, a Csendes utca 1963-ban jött ki a nyomdából. Hogy a szerző később valósággal berobbant az erdélyi magyar próza élvonalába, az nem is volt olyan meglepő. Hiszen valóra váltotta beajánlójának, Bajor Andornak az előrelátását, aki „nagy fölfedezésekre, álmélkodtató csodákra” tartotta képesnek.
Páskándi a kötet megjelenésének évében szabadult a börtönből. Az áttelepülése előtti esztendőben a Kriterion szerkesztője volt. A Nekem már fáj az utazás című novellafűzér még az ő gondozában került a kiadó bukaresti főhatóságához. „Kézíratkísérő” útravalója szerint ekképpen: Bálint Tibor „stílusának finom humora, erős költői nyelve, hajszálerezetű lélekrajza ebben a könyvben is jól érvényesül”.xx Amivel nyilván az előzményekre (Angyaljárás a lépcsőházban, 1966; Önkéntes rózsák Sodomában, 1967; Zokogó majom, 1969; Császár és kalaposinas, 1971.) is utalt.
Egy év múltán Kántor Lajos azt észleli, hogy az „élhetetlen család kálváriáját” megörökítő regény kirobbanó sikere óta csend van Bálint Tibor körül. Bár a kritikus tisztában van azzal, hogy „egyes novellák nem a műfaj páratlan remekei”, a vérbeli epikus erőnlétét példamutatónak tartja, hiszen „jó értelmű professzionizmus, magas íráskultúra nélkül nem lehet áttörni a vidékiséget”.xxi
Korántsem alkotói válságot jelentett Bálint Tibornál ez a „csend”; ellenkezőleg: az erőgyűjtés korszakának bizonyult, amelyik „messze hallatszóvá” tehette korának értékválságát. Ez az a periódus ugyanis, amikor legotthonosabb műfajában, a novellában szerzett magabiztosságával eljutott a Zarándoklás a panaszfalhoz támoszlopainak lecövekeléséhez. Már a Zokogó majom kapcsán is novellaszerű építkezésről beszélt a kritika.xxii Aminek a titkát Mózes Attila a totalitás-igényben fedezte fel, azt bizonyítva, hogy a szerző munkásságára „a novellákká szabdalt regény” jellemző.xxiii
Hogy mennyire tudatosan építkezett, egyik akkori műhelyvallomásából is kiderül. „Csak a megszenvedett sors tud távlatot adni a szavaknak – olvashatjuk az Új Élet 1974-es folyamának újévi számában. – S nekem manapság épp e távlatra van szükségem, hogy élet, halál, nemzetiségi sors, erény és gyarlóság dolgairól el­hihető erővel vallhassak. Ilyen buzgalom közben szegeztem össze és cipeltem a kolozsvári sétatér ecetfái alá az öregek padját, amelyen olykor talán csak egymagam üldögélek, s mondom a mesét.”xxiv
Az Öregek könyve „profi” novelláihoz hasonló vállalkozás a nyolcvanas évek végén tér vissza a Légyfogatú hintók ciklussal. Bálint Tibor-monográfiájábanxxv Bertha Zoltán is felfigyelt a ciklus novellisztikus szerkezeteinek „regényképző” lehetőségeire. A káldeus pap halála című Bálint-novella kézirata 1989 márciusában keletkezik, és 1990 februárjában jelenik meg a Helikonban. A folyóirat július 27-i számából tudjuk meg, hogy voltaképpen a Bábel toronyháza részleteit olvassuk.xxvi
A cikluscím a próza „légy nagyságú aranyhintaját” bemutató Páskándi-elemzést juttatja eszünkbe. Emlékezetes, ahogy Páskándi az olvasó tudatába „lopja” Bálint Tibor varázslatos gesztus-ábrázolásait. Magunk előtt látjuk, amint „hőseinek mozdulatait fölrajzolja az égre, hiperbolás magasba vonja; egyetlen moz­dulatnak, fintornak, hangszinnek vagy illatnak nagyobb je­lentősége van, mint másoknál az ábrázolás tízoldalainak.” Vegyük észre, biztat, Bá­lint „ábrázolt embere” az írás elején még ősködben lebeg, hu­mánus arca tisztulatlan, mint áttűnéskor a filmkép, de az írás végére emberi mivoltában is „összeáll”. „A felénk közeledő ember képe ez. Az utca túl­só végén még alig több homá­lyos, remegő foltnál, s amikor mellénk ér, már ernyője van és a barátunk. Hősei nem kész or­cával ugranak elénk, hogy sze­münk láttára éljék le a meg­szabott idő-darabkát, hanem »kialakulnak«, »összeállnak«; költőjük gesztusokból, szemhunyorításokból gyúrja őket össze. Bálint prózájának emberlátása leginkább a fényképelőhívás mechanizmusához hasonlít. Alakjainak arca a novella vé­gén megszilárdul és memóriánk lépjére ragad. Az ember környezete nála mindig az ember arcára vet fényt.”xxvii
Páskándi azért is kedveli Bálint Tibor hőseit, mert igen sokszor groteszk emberek. A groteszk itt a nagyítólencse szerepét tölti be, „szemet nyit a mindennapi embertelenségek igazi arcára” – erősíti meg egy évvel később az „erkölcsi nemzedék” kritikusa, Láng Gusztáv is. Aki azt is hozzáfűzi: egy-egy mondata „költeményes hangulatokat” visz a szövegbe, mintegy költővé avatja szereplőit. „Szövegükben így egyesül, tömörítődik a jellemzés és az írói kommentár, valóság és jelképiség.”xxviii

Jegyzetek

1 Bán Elek dékánhelyettes aláírásával a filológiai kar 1971. július 6-án igazolta a tényállást.
2 A nyelvjárási elemek átszüremlése az irodalmi nyelvbe. Lásd: Páskándi Géza: Levélportré Szabó Gyuláról. Utunk,
1971. 3.
3 A használhatóvá tett irodalmi hagyomány. Láng Gusztávval beszélget Balázs Imre József és Nyilassy Balázs. In:
Balázs Imre József szerk.: Vissza a forrásokhoz. Nemzedékfaggató. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2001. 129–130.
4 Páskándi Géza: Levélportré Szabó Gyuláról. Utunk, 1971. 3.
5 Láng Gusztáv: Látványok és szövegek. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2006
6 Lásd: Fodor Sándor: Ki ez a…? Egy önéletírás műhelyforgácsai. Kriterion, Buk., 1989.
7 Kántor Lajos – Láng Gusztáv: Romániai magyar irodalom 1945-1970. Kriterion, Buk., 1973.
8 Páskándi: A megépítettség sikere. Utunk, 1965. 45.
9 Uő.: Ablakon át – világba. Utunk, 1970. 29.
10 Páskándi Géza: Levélportré Szabó Gyuláról. Utunk, 1971. 3.
11 Lásd in: Balázs Imre József szerk.: Vissza a forrásokhoz. Nemzedékfaggató. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2001.
117–118.
12 Páskándi Géza: Ablakon át – világba. Utunk, 1970./29.
13 „Az én nemzedékem Mózes Attilától Kós Károlyig terjed!” Bálint Tiborral beszélget Palkó Mária és Balázs Imre
József. In: Vissza a forrásokhoz. 69.
14 Vissza a forrásokhoz. 67.
15 Lásd: Cseke Péter: Egy 1957-es irodalmi vita színe és visszája. In: Cs. P.: A teljesség sóvárgása. Irodalomtörténeti
tanulmányok 1981–2016. Nap Kiadó, Bp., 2019. 188–218.
16 1963. 10., 11., 12., 1964. 1., 2.
17 Kántor Lajos: A próza nagykorúsága. Utunk, 1969. 43.
18 Vissza a forrásokhoz. 71.
19 Uő: uo.
20 Páskándi Géza: Bálint Tibor: Nekem már fáj az utazás (Novella-füzér),1973. ápr. 28., SzE, Kriterion Kvári Szerk.
Irattára, 35 d./4.
21 Kántor Lajos: „Profi” novellák. Utunk, 1974. 18. 
22 Vö.: Demeter Zsuzsa: „A valóság olyan, mint a Kaukázus”. Bálint Tibor 90. Bárka, 2022. 3. (2022. júl. 11.)
23 Mózes Attila: Öregek könyve. Igaz Szó, 1974. 10. 300–305.
24 Bálint Tibor: Nekem már fáj az utazás. Új Élet, 1974. 1.
25 Bertha Zoltán:  Bálint Tibor. Bp., Akadémiai Kiadó, 1990 (Kortársaink).
26 Lásd: Bálint Tibor: Rehabilitás, avagy ember ne mérgelődj. Helikon, 1990. 30.
27 Páskándi Géza: A légy nagyságú hintó. Bálint Tibor Angyaljárás a lépcsőházban c. kötetéről. Utunk, 1966. 38.
28 Láng Gusztáv: Világtalan éleslátás. Jegyzetek Bálint Tibor novelláiról. In: Száz év kaland. Erdély magyar
irodalmáról. Bookart, 2018. 464–468.

• *Elhangzott 2022. december 16-án a kolozsvári Bálint Tibor-konferencián.