Az alábbi sorokat az az ember vetette papírra, aki gyakorlatilag megmentette az életemet. Budapesten, kamaszfővel, 1956-ban majdnem a villamos kerekei alá kerültem. Ő rántott vissza az utolsó pillanatban. Magyar nyelv és irodalom tanárom: áldott emlékű Fejér Miklós.Tulajdonképpen az ő hatására lettem betűvető… (Cseke Gábor)


***

Tanár úr, kérem, egy vallomással tartozom. Nem mondtam akkor igazat, jobban mondva, csak olyan féligaz volt, talán annyi sem. Sokszor szerettem volna megmondani, de mind halogattam. Utoljára a harmincéves találkozón, de akkor, 1963-ban, ha előállok e vallomással, akaratlanul panaszkodom is, hiszen tetszik tudni, akkor nem tanítottam, csak olykor-olykor álmomban. Úgy gondoltam, nem lett volna illendő zavarnom a tanár úr örök álmát ott, a brassói temetőben.
1933-ban történt, a brassói róm. kat. főgimnázium második emeletén, érettségi előtt. Még kötött az iskola, de már várt az élet. A tanár úr, az osztályfőnök úr, most már a nevét is ideírhatom, Kolozsvári-Sillye Béla magyar irodalomtörténetet adott elő. Tanterv akkor is lehetett, mert a tanár úr az óra második felében így szólt: „Az anyagot befejeztük, az irodalomtörténetet nem, mert az továbbíródik, s olyan új fejezetekkel bővül, melyek egykor számotokra is múlttá, történetté, élő történetté válnak. Rezignáltan fűzte hozzá: „Sajnos számomra már nem.”
Kis szünet után, talán hosszabb is lehetett, egy kötetet lapozgatva folytatta: „Adyról kellene még szólnom, de nincs mondanivalóm.” Száraz, szenvedélytelen hangon felolvasott néhány költeményt, majd becsukta a kötetet, végighordozta tekintetét mind a tizennégyünkön. „Édes fiaim, én nem értem, lehet, ti értitek.”
S akkor én, az ablak felőli padsorból, Mezei Pista mellől, félig felemelkedve, megszólaltam abban a meghatározhatatlan csendben: „Tanár úr, kérem… én értem.” Kolozsvári-Sillye Béla nem szólt semmit, csak rámnézett, aztán el, az osztály fölött. Talán ifjú önmagát kereste az elszállt évtizedekben… Talán jövő utaink körvonalait kutatta… Talán az őrségváltásra gondolt… Azóta tartozom e vallomással, tanár úr, kérem. Akkor csak amolyan féligazságot mondtam. Nem értettem, nem is érthettem Adyt. Verseit olvasva az Astra-könyvtárban (az iskola könyvtárában nem volt Ady-kötet) megfogott valami, valami, amit talán nem is lehet meghatározni…
Azóta, hogy átvettem a stafétabotot – a magyar katedrára történt kinevezésemről igazgatóként – ön értesített –, különböző iskolák könyvtárának csendjében hányszor gondoltam a tanár úr nyílt őszinteségére! Hányszor jutott eszembe, hogy amit nem tudunk, azt becsületesen be is lehet vallani. Ezzel a katedra és a padok közötti áram nem kap zárlatot, sőt erősödik.
A tanár úr akkori őszintesége további vallomásra kényszerít. A stafétabotot nemsokára át kell adnom, s rádöbbenek, hogy sok-sok vers titka hosszas töprengés után is titok marad számomra… Az új költőnemzedék verseit, tanár úr, kérem, nem értem… Azóta az irodalomtörténet új fejezetekkel gazdagodott, sok költői pálya lezárult, s számomra is, amint tetszik mondani, immár élő múlttá sűrűsödött. Szégyen-e bevallani, ha a líra most íródó új fejezete előtt értetlenül állok? Úgy hiszem, nem! Talán egy kicsit nemzedéki kérdés is, még akkor is, ha nem általánosítható. Sokunknak – ha tévedek, bocsánat – a „rejtvényszerű” versek „megfejtése” vaskos szótárakkal és lexikonokkal alig követhető módszer. Lemondok-e a versolvasásról? Nem! Hiszem, szeretném hinni, hogy egy-egy „rejtvény” számomra is megfejthető, s ha nem, ott vannak a „jó öreg” költők, akiket az én tanárom már nem értett…
S még egy kérdést tennék fel, de ezt szigorúan csak önmagamnak. Mi legyen az álláspontom az új költőnemzedék, a „rejtvényszerű” versek íróival kapcsolatban? Hiszek bennük! Hiszem, hogy az idő parancsát követik, még akkor is, ha számomra már nincs mondanivalójuk; ha búcsút is mondanak a trópusoknak, helyükbe újak születnek, s az iskolapadoktól búcsúzó ifjak megértik azokat…

Megjelent a Hét III. évfolyama 50. számában, 1972. december 15-én.

Forrás: ujhet.com portál