BAJOR ANDOR
HOGY KÉSZÜL A KARIKATÚRA?

Fölkeresett egy igen szelíd és udvarias fiatalember, kijelentette, hogy képzőművész, és karikatúrát akar készíteni rólam.
— Ne vegye rossz néven, ha az első vázlatok nem sikerülnek. Ugyanis kezdő vagyok a műfajban — mondta szerényen, és igen ártatlan szemmel nézett reám.
Megnyugtattam, hogy én is tökéletesen kezdő vagyok a műfajban. Sohasem gúnyolódtak velem rajzban, a sors ezt az örömöt mindig megtagadta tőlem, és csak az élet más területein kaptam némi kárpótlást.
Ezután leültem, és igyekeztem igen értelmes arcot vágni, hogy a művész láthassa egyéniségem lényegét.
Ő rajztömböt vett elő, összeráncolta homlokát, és megcélzott, mint egy vadász az önmagába feledkezett süketfajdot.
Sohasem tudtam, mennyire fáradságos öt percig értelmet sugározni. Eddig lebecsültem a díszelnököket, a tiszteletbeli főnököket és a néma reprezentatív egyéniségeket, akik éveken át képesek ezt művelni, arciromsorvadás nélkül. Bennük valószínűleg valami radioaktív fluidium lehet, sok éves felezési idővel. Talán tíz év is eltelik, amíg egy ilyen sugárzó személyiség látszólagos jelentősége annyira lecsökken, hogy már ostobának érezzük.
— Az első vázlat elkészült, de még nem tartom tökéletesnek — mondta a művész, és elém csúsztatott egy vastag vonalakkal meghúzott rajzot, ami első látásra Ausztriai János herceget, a lepantói győzőt ábrázolta, amint a török hajóhad süllyedését szemléli.
— Hasonlít — állapítottam meg örömmel —, a jellemző vonások benne vannak, de ugyanakkor hiányzik belőle a dolgok fölnagyítása. A túlzás, az igazság érdekében….
Itt arra gondoltam, hogy még bátrabban rajzolhat át spanyol
admirálissá, esetleg sisakkal és mellvérttel —, mert ezek a vonások csak mélyítik a karikatúrát, megnövelik jellemző erejét…
A művész bólintott, reám vetette két ártatlan szemét, majd újabb rajzlapot vett elő.
Én ismét előrenéztem, az értelemmel és hivatástudattal rendelkező férfiak és admirálisok merevségével, ami vitathatatlanul fárasztó. Nem tudom, egy-egy hadvezér vagy uralkodó miképpen tudta elviselni saját arckifejezését. Nekem rövidesen a karikatúra gyöngyözni kezdett a homlokom.
— Íme — szólt a művész —, azt hiszem, ez már jobban sikerült.
És megmutatott egy meredt szemű, kínlódó alakot, aki egy tengerbe pottyant törökre emlékezhetett, s az is reá volt írva a képére, hogy nem tud úszni.
— Ez — mondtam megrendülve — nem az igazi…
A művész egyre ártatlanabb arccal ült előttem, és szelíden bólogatott.
— Tudom — felelte —, az orr a rajzon nem elég nagy. Önnek ugyanis feltűnően nagy orra van — jelentette ki angyali szelídséggel.
— Ezek szerint — kérdeztem a sértésbe beleremegve, az hiba, ha valakinek nagy orra van? Mátyás királynak is nagy orra volt, Cyrano de Bergeracnak is, Einsteinnak is. Ezek után nem tudom, mit akar az orrommal…
De már kezembe is adta az újabb képet, amelyben brutálisan érvényesítette az orrommal kapcsolatos elképzeléseit. És ráadásul fejletlennek rajzolta meg az államat, mintha hiú, befolyásolható és az indulatok rabja lennék!
— Ez talán már közeledik a karakterhez — mondta olyan ártatlanul, mintha nem ő művelte volna a gyalázatot.
— Nem tökéletes — mondtam rekedten.
A művész bólintott. — A fülek miatt van — jelentette ki udvariasan. — Elállóbb füleket kell rajzolnom.
És hozzákezdett az újabb rajzlap befirkálásához, amimek eredménye egy még súlyosabb becsületsértés lett.
Egy komikus, elálló fülű ormányos légy nézett reám a papír fehérségéből: önhitten, gúnyosan, telve emberi gyöngeséggel. Szeme sarkában és a szája szögletében ezernyi megalkuvás lapult, makacssággal és önzéssel keveredve, ettől az ábrázattól nem volt idegen sem a mások iránti közöny, sem a gonoszság.
— Ez — hörögtem —, ez így mégis túlzás…
— Így jó, túlzással — mondta a művész mghatottan, és az angyalok szelídségével nézett reám.
Próbáltam uralkodni háborgásomon.
Ha még egy gúnyképet készít, az nyilván még gúnyosabbra sikeredik.
— Ennél kell megállnunk — jelentettem ki —, mert ez jobban sikerült, mint amilyen a következő lenne…
De a művész újabb lapot vett elő, és mennyei szelídséggel újra rajzolni kezdett.
Gondolkoztam egy darabig, törölgettem a verítéket. Majd amikor a művész a homlokomat vette élesen szemügyre, hirtelen reáborítottam az asztalt… Ő ártatlanul ült alatta és tovább rajzolt.

Népújság, 1993. ápr 15.