Emlékszem, a kétszázadikon húsz éves voltam. Kaptam egy meghívót a Szentivánéji álomra, de amilyen balf@sz korszakot éltem (ó, ez nem szűnt meg), valamiért nem mentem el, s még másnak sem adtam oda.
Emlékszem, láttam Andrei Șerban Médeiáját és Zsámbéki Gábor Revizorát, s azokból (de különösen az elsőből) kezdtem megérteni, milyen forró és technikai érzékiség a színház. Maia Morgenstern csodálatos volt, Bán János szintén. Aztán Cserhalmi a Tótékban szintén. Sok szintén volt akkoriban, például Varga Mária szintén ? a Tótékban. Cserhalmi lejött a zsinórpadról, a karjával kapaszkodott valami rácsokba.
Emlékszem, felnéztem Kántor Melindára, aki alattam végzett a Brassaiban, mert úgy tűnt, megfogta az Isten lábát – SZÍNPADON lehet, amelyről akkor még úgy álmodoztam, mint Romeó Júliáról az erkély alatt. Hát én ott maradtam.
Emlékszem, akkor arra emlékeztem, hogy mióta járok én ide, hogy gyakorlatilag ide születtem, s hogy láttam Csíky Andrást, akiről már sejtettem, hogy minden legenda ellenére az egyik legnagyobb, és nem sok másik legnagyobb van.
Emlékszem, tetszett Tompa Gábor lázadozása, akkor még komolyan hittem benne. De akkor magamban is komolyan hittem.

Emlékszem, eszembe sem jutott, hogy eltelhet harminc év. Hogy Melust még látom néhány nagy szerepben (a Menyasszony a Vérnászban talán hatványozva képviseli mindazt az érzékeny keménységet, ami ő, aztán a Feleség a Varga Katalinban, igaz, az film), hogy megismerem Kézdi Imolát, Bogdán Zsoltot, Péter Hildát, Hatházi Andrást, Bodolai Balázst. Hogy látok velük egy olyan Három nővért, hogy ma is beleszakad a szívem – úgy látszik, sokat kibír. Hogy megismerem Salat Lehelt, aki aztán lélekcsöndeket kavar bennem.
Emlékszem, azt hittem, minden úgy marad.

Forrás: szerző FB-oldala