Nagyapám, Nagy Dénes emlékének

Szaporán kopogott a fagyott sár a cipők alatt, apróbbat-nagyobbat, néha megreccsent az alig ujjnyi mély tócsák ráncos bőre, kipkop, valami furcsa ritmus szerint, aztán kip-kip-kop. Komoly, fekete bőrbakancs mellett aprócska cipő szaporázta; lassított vagy éppen meg-megállt attól függően, mekkora gödrön akart átpattanni.
Szilaj kiscsikó vére trappolt a koppanásokban, kevéske havon csikordultak a sarkak, lassú egyformasággal kongatta a bakancs a
csöndet.
A szürkés ég alig pár hópelyhet lengetett alá, azok is ide-oda
szeleburdiskodtak, mielőtt valamelyik megült volna a báránybőr
kucsmán. Szürke posztókabát és fenyőmintás nadrág körül libegtek, alig vették észre a bojtos bőrsapkát, melyet zöld, rojtos végű
nyaksál választott el a kék kabátkától. Annak alját csak jó arasznyi
nadrág kötötte hozzá a rakoncátlankodó cipőcskékhez és már a
földhöz is lapult a cifra mintás hópihe, mire észrevette: egy felnőtt
és egy kisgyerek megy az utcán, kézenfogva. Arcuk, orruk kipirult,
bő párát fújnak maguk elé.
Ha nem lett volna kissé süket a hó, hallhatta volna tovább,
amint a pára belecsilingelt a csöndbe, vidáman magyarázva nagyapának, miként kell átugrani az újabb gödröt – persze nagyapa az,
aki a csöppség kezét fogja, mintha vinné magával, de egy közepes
nagyságú gödröt már nem bír átugrani egyszerre két lábbal, még
ha újra meg újra elmagyarázzák is neki.
A piactéren nagy volt a csődület. A sok ember egy teherautó körül állt. Vastag kesztyűs, kövér arcú ember fenyőfákat adogatott le,
közben állandóan mondott, a körülötte állók nagyokat kacagtak,
közben kapkodták le a fákat, nézegették, forgatgatták, illegettékbillegették magukat az embernagyságú fiatal fenyők körül. Olyan
volt az egész, mintha a falu közepén egy fenyőerdő életre kelt volna, hajladozna jobbra-balra, lefeküdne és újból fölkelne, ide-oda járna és kerülgetné az embereket, hogy tüskés leveleivel meg ne
szúrja őket.
Rakásra gyűlt a lefektetett sok fa, mire nagyapa odaért. Elengedte a kisunoka kezét, aki megilletődve állt, meg se mozdult –
nem értett semmit az egészből, ami körülötte történt. Csak bámulta az embereket, a nagy nyüzsgést. Ekkor már a szeme huncutul
csillogott. Kuncogott magában, jól mulatott azon, hogy majd ad
nektek a szigorú nagyapa (mert néha nagyon szigorúan is tud nézni!), amiért kivágtátok ezt a rengeteg sok jószagú fenyőfát! Hát ti
nem tudjátok, hogy nem szabad a fákat kivágni, az ágakat letörni
és a virágokat leszaggatni? Pedig igazán mindenki tudja… Nem
mondta ezt nektek soha még nagyapa? Nem mondta ezt soha senki? Még a ti nagyapátok sem? Meglátjátok, hogy elkerget innen
mindjárt titeket, az egészeteket! Még kiabálni is fog, mint amikor
igazán nagyon mérges…
De hát itt valami nem jól van! Nagyapa is elvegyült az emberek
között, két fenyőfa van a két kezében talpra állítva, úgy nézegeti,
mint ácsember korában az erős gerendákat; egyiket visszateszi a
többi közé, még csak nem is kiabál, engedi, hogy az emberek széthordják, elvigyék ezeket a kivágott fákat…
Akkor miért mondta, hogy az orgonákat sem szabad letörni,
metszőollóval kell levágni és úgyis csak egyet?! S a vázába is csak
három akácágat szabad vinni! Vajon miért? Ha most engedi, hogy
ezt a sok szép fát… Kövér könnycseppek csordultak le a szeme sarkán, de ezeket már nem a hideg vagy a fagy préselte ki… Kesztyűjével törölgette a szemét, a koppanásra nézett fel, amikor a fát nagyapa leengedte a földre:
– Nna… ez a legszebb! – enyhe dicsekvés volt a hangjában.
Azonnal észrevette a görbülő szájat, a nedves arcot.
– Bántott valaki? – kérdezte halkan, értetlenül. – Ki bántott? –
szigorúan nézett szét, a lehetséges tettest keresve. Körben mindenki hangos volt és vidám.
– A fák… A fákat… miért vágták ki? Miért… miért engedted,
nagyapa?! – hüppögte és még mindig a szemét törölgette.
Nagyapa úgy nézett rá, mint gyámoltalan kutyus a gazdájára.
Zavart volt, szólni sem tudott hirtelen. A csöppséget jobb karjára
emelte és baljában a fenyőfával elindult. Aztán beszélni kezdett
halk, nyugodt hangon:
– Tudod, most az egyszer ki szabad vágni a fákat… de csak most
az egyszer… mert ezek a fák kellenek a gyermekeknek… emlékszel,
mondtam neked… az angyal feldíszíti dióval, almával, cukorkával
és majd elhozza minden házba…
Már felszáradt a könny, szinte nevethetnékje támadt, olyan zúzmarás lett a nagyapa bajusza!
– Ezért vágták ki a fákat, és amit kiválasztottam, az a legszebb
fa, mert az a tiéd lesz!
Az egyenes gerincű, dús ágú fa mintha megrázta volna magát.
Nagyapa két drága, féltett terhet vitt egészen hazáig: a kisfiút meg
a fenyőt és a kapunál, ahol egyiküket – a mozgékonyabbat – le kellett tennie, hogy bemehessenek, még ott se panaszkodott a derekára vagy a karjaira az emelés miatt, mint máskor szokott.

Forrás: MEK, Székely karácsony, szerk. dr. Brauch Magda