Nyáron megváltozott az életem, és egyelőre döbbenten állok az új élet kapujában. Boldog döbbenettel, meglepetten és elfogódottan. Nem hittem volna, hogy még egyszer megváltozom. Ötven éves lettem, ezért annál kevésbé hittem.

Úgy repültem ki magamból, mintha egészen másvalaki lennék. Isten tudja, hogy történt, de ő tudja azt is, hogy megtörtént, és hogy semmit nem tehettem ellene. Amit tehettem, azt megtettem.

Most Bukarestben élek, és ez legalább akkora döbbenet, mint minden más. Belső-Erdélyben, Kolozsváron születtem, itt, később Zilahon és Marosvásárhelyen éltem, korántsem olyan helyeken tehát, melyek a fővárost ígérték vagy követelték, bár az utóbbi kettőnek volt egy számomra egyre zavaróbb szűkössége.

Az ember különben sok szempontból ugyanúgy él: papucsba bújik, fogat mos, vásárolni megy, kávézik és pizzázik. Itteni közegtelenségem, tehát, hogy kezdetben alig voltak barátaim, megviselt azért. De már szárnyalok kifelé ebből is. Könyvvásárokra járok, fesztiválokra, könyvbemutatókra, színházba, vetítésekre. Meg magamba, sokkal mélyebben, mint máskor. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallanom.

Megtanultam diszkrétebb lenni, arra figyelni, ami számomra fontos. Megtanultam vezetni, most már sok kilométert belenyomtam a fenekembe. Tanulom egy másik nyelven beszélni a mindennapi betevőt, egy másik nyelven érteni és művelni a humort és a mindent.

Jobban megcsavarom, megszorítom a mondataimat, jobban összeszorítom a számat. Olykor már úgy nézek ki, mint Charles Bronson a Volt egyszer egy vadnyugatban: nem lehet elválasztani az ajkamat a szájharmonikámtól.

Hát ennyi óra van nagyjából, Vekker úr. Igyekezzen, hogy csak magának higgyen, akkor talán boldog karácsonya lesz.

* Demény Péter: kolozsvári születésû költõ,mûfordító,  szerkesztõ