Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember annyira, de annyira szegény volt, hogy a szomszéd faluba nem tudott elmenni. Nem volt lova, szekere sem, ezért mindig otthon ült. Unalmában nézte, hogy nő a fű, hogy szálldosnak a madárkák és a szívébe nagy, nagy szomorúság költözött. Ide vagyok én bezárva Istenem, legalább egy hétmérföldes csizmát adnál, hogy jó nagyot tudjak lépni, hátha eljutok egyszer a boldogság földjére. Az Isten azonban, noha szerette a szegény embert, csak nem adott neki semmit. Nyisd ki a szemed és a füled, mondta neki az Isten. Az lesz az ajándékom neked, s a falu minden lakójának, hogy a maga valójában fogjátok ezentúl látni, hallani a világot. Elgondolkozott a szegény ember, jó lesz ez nekem? Na de ez is több mint a semmi nyugodott bele és egy üveg szilvóriumot a kezébe fogva, leült a szénaboglya tövébe. Egyszer csak látja ám, hogy az égen fura ezüst ládák siklanak. Repülő láda, örvendezett a szegény ember, emlékszel kisonokám, erről meséltem neked abból a vastag könyvből. Valami Amundsen…nem Andersen volt ráírva. A kisonoka is felnéz és legyint egyet. Papa, ne igyál már annyit, miféle repülő láda? Az a nagyságos király urunk repülője -, de akkor bekattant valami a fiúcska fejében – vagyis a fekete seregé.  A király éppen meccsre tart a szomszédba.

S miért megy utána még három ilyen szerkezet, kérdi a szegény ember. 

Ó, az csak a kísérete. Az egyiken a vörös szőnyeget szállítják, mert hátha nem fogadják olyan tisztelettel, minőt megérdemel. A másikon a szakács utazik a konyhával, mert igen tart a nagyságos király a mérgezéstől. A harmadikon pedig az orvosok mennek egy komplett műtővel, ha éppen baj történne.

A szegény ember mindezt fel sem tudta fogni, de azért, biztos, ami biztos, csak káromkodott egyet. Hogy azt a rézfán fütyülőjét nékije! Az anyja keservét! Folytatta volna még, de akkor megjelentek a falu lakói és jól elagyabugyálták, mert tiszteletlenül beszélt a királyról. 

A szegény ember nagyon elcsodálkozott, mert azt hitte, ahogy Isten ígérte, úgy lesz. A valót látja majd mindenki. 

Ám akkor megszólalt az unoka. Papa, ezek mind hitetlenek, nem fog rajtuk sem az áldás, sem az átok. Isten sem bír velük, olyanok, mint a birkák. 

S hová sietnek, kérdezte a szegény ember.

Látod ott azt az oltárt? Az a nagy lapos márvány, ott, nem is olyan messze, az az áldozati oltár. 

S önként mennek? Csodálkozott az öreg. Kicsit rosszul is lett, mert már látta is a sok vért a márványról lefolyni.

Mikor megbizonyosodott, hogy a birkákat senki nem tereli az oltár felé, legyintett egyet: ezeken már a pálinka sem segít, gondolta. No de rajtam igen, döntötte el, s bánatában jó nagyot húzott a pálinkás üvegből. 

 

Buzea Zorica fotója

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ