A Hét irt már arról a kis statisztikai kimutatásról, amely a minap jelent meg a sajtóban. Az UNESCO „Index Translationum“ című közlönyének kimutatásáról, arról, hogy a világ 73 országában 41322 könyvet fordítottak le 1970-ben. Ez majdnem két lefordított könyv minden országban külön-külön – naponta és persze átlag. Az információrobbanás korában már nem is olyan meghökkentő mennyiség.
De amikor a közlemény arra is rátért, hogy sorrendben milyen szerzőket fordítanak a legsűrűbben – azon már el lehetett gondolkozni. Dános Miklós csak a lista aljában szereplő teljességgel ismeretlen neveken töpreng el. De érdemes az első négyen is elgondolkodni. Ez a négy: Vlagyimir Iljics Lenin, William Shakespeare, Jules Verne és Georges Simenon.
Joggal feltételezhetjük, hogy a lefordított szerzők gyakorisága az olvasók érdeklődését is tükrözi. És akkor végezzük el a 41 323. fordítást is – fordítsuk le a közérthetőség nyelvére, hogy mit jelent ez a népszerűségi sorrend.
Az első név arról vall, hogy az olvasók legnagyobb hányadát a világ sorsa és jövője, a társadalmi rend tudományos elemzése, boncolása izgatja, illetve egy jobban, szilárdabban és igazságosabban felépített társadalom lehetőségei. Nyilván sok más komoly vagy kevésbé komoly szerzőt is levesznek a polcról, de az érdeklődés kereszttüzében több mint fél évszázada Lenin munkái állnak.
És miről tudósít a második név? Arról, hogy milyen népes az örök emberi önismeretre szomjazok tábora. A legmagasabb szinten szóló költészet híveinek tábora. Az érdeklődés középpontjában tehát az emberiség sorsa után azonnal az ember sorsa következik.
És a harmadik, az valóban kedves meglepetés. Kiderül, hogy az olvasó nemcsak tudni óhajt, hanem álmodni is. És még minidig hajlandó nyolcvan nap alatt körbejárni a Földet, amikor már nyolc nap alatt is megtehetné. Az önismeret után játék a műszaki lehetőségekkel.
A negyedik csoport pedig menekül. A társadalomtól, önmagától és az álmaitól. A könnyű, felelőtlen kalandba, előregyártott borzongásba. Szerintem ez a legszebb az egészben. Hogy ez a kategória még a bronzéremig se vitte.

Megjelent A Hét III. évfolyama 51. számában, 1972. december 22-én.

Forrás: ujhet.com