Eszméletlen világ

 

„És a sok kiöltözött nép,

Ténfereg a kavicsúton,

Fölöttük a magas ég, mely

Messze-ívelt dombsoroktól

Dombos messzeségig ível.”

(Kafka)

 

Eszméléseim, sőt tapasztalataim legtöbbje olvasmányélmény, s mint ilyenek mediáltak, vagy ha úgy tetszik idézőjelesek: betűk, szavak, mondatok és képek, álló és mozgók egyaránt, hangok és hallomások, néha illatok és taktilis benyomások. Élményeim egyszerre földhözragadtak és jelképesek, persze nem mindig tudom mikor melyik az „igazi”, a közvetlen tapasztalataim is szimbolikusan közvetítettek, és ami ilyen módon kitűnik és megragad, annak természete is ambivalens. Szóval ezekről a tétova bizonyosságokról akarok szólni, arról ami kikristályosodni látszik, illetve dehogyis teszi, előáll és rögtön el is rejtőzik, egyszerre fantázia, fantazmagória, vagy legalább reality show, és legfennebb virtuális valóság. Tünemény és mégsem lehet elvonatkozni tőle, rabul ejt és nem ereszt, belül zakatol, és kívül determinál, aztán megfordítva, s mikor már úgy érzem, megszabadultam tőle, hát álmaimban tér vissza és kísért: hol sokkos állapotban levő betegekkel, sivár kiürült (szellem) városokkal, hol romos, halottas utcákkal és üszkös sebekkel hivalkodó háborús képekkel álmodom. Nappal pedig régvolt filozófusok mondásain töprengem és azon, hogy „ment-e elébb a világ?”, vagy a történelem nem kimúlt, hanem még el sem kezdődött. Minden mi eddig volt merő szimulákrum, létrejönni vágyik, de örök igyekezet mi végül megszületni rest.

Két ilyen bizonytalan természetű (absztrakt empirikus) történéssor percepciója és ráadásként egy viszonylag új folyamat keretezte újra, illetve változtatta meg, világról alkotott eddigi felfogásomat (felteszem sokadmagammal, persze) és mindkettő a civilizációnk sebezhetőségét, stabilnak vélt világunk felforgathatóságát mutatja meg, hol egyenes, hol meg görbe tükörben, de mindig homályosan. Felidézésükhöz fb bejegyzéseimet használom és hitelesebb, ha idősorrendet is feltüntetek, mielőtt egyféle – legalábbis időleges – újrakeretezéssel kísérleteznék, így aztán napló-, illetve találó módon, blogszerű lesz, amit előad(hat)ok.

 

Pandémia úgy is, mint háború.

 

Nem volt még háború a közelünkben, amikor – 2021 június 14-én – bejegyeztem meglátásomat arról, hogy a pandémia harci, illetve haborús retorikát és kommunikációs kliséket hívott elő, szinte mindenfele:

Járvány kommunikáció – harci retorika. Kvázi-általános és nagyon elgondolkodtató jelenség, hogy a pandémia okozta rendkívüli állapot (annak különféle válfajai) szinte mindenhol a harci retorika, a háborús diskurzus előtérbe kerülését hozta. Úgy tűnik a politikum B-változata a dolgok kezelésére a háborús keret-  és viszonyok bevezetése, mind elvben, mind a szabályozások és az intézkedések terén. A rendkívüli vagy szükségállapot kihírdetésétől kezdődően minden kormány és hatalmi-politikai szerveződés, szinte automatikusan, harci retorikára váltott, vezérkarokat hozott létre – bár gyakran civilekből, járványszakértőkből, de ugyanolyan harcias fellépéssel mint katonai megfelelőik – harci jelentéseket/statisztikákat, már-már háborús fenyegetettség esetén életbe léptethető intézkedéseket jelentettek be, cenzúrával, parancsszerű, felkiáltójeles modorban, stb. A harci retorika, a háborús diskurzus a politika képviselőinek ideológiája, a helyi hagyományok, illetve akár egyes politikai vezérek személyes ízlése szerint sokféle volt. Viszont mindenik a maga módján háborús hasonlatokkal, a megtámadott vár, sőt veszélybe került civilizáció allegóriájával, mindenféle háborús „győzelmi jelentésekkel” és veszteségekkel operált. A pandémia alatti politikai diskurzusok és intézkedések szintjén jól kirajzolódott a demokratikus, az illiberális, illetve az autokratikus rendszerek természete, viszont – egy kezdeti mondjuk úgy „kísérleti” szakasztól eltekintve (a „nyájimmunitás” kivárási kísérletével) – mindenik háborús retorikára váltott. A demokratikus rendszerek több magyarázattal és árnyaltabb kommunikációval, kevesebb harciassággal jellemezhető diskurzussal éltek; az illiberálisak/populisták bombasztikusan, mellveregetően, harcias és ugyanakkor következetlenül megengedő intézkedésekkel, olykor konteókat hangoztatva, máskor pedig drákói szigort színlelve, önfényező, haza és nemzetmentő diskurzusokkal (“padlóra visszük/vittük a járványt” – mondta egy ismert populista vezér, bármit is jelentsen ez) jellemezhetők; az autokráciák esetében viszont az elhallgatás, a szinte totális cenzúra volt a jellemző, eltúlzottan szigorú korlátozó intézkedések mellett.

A harci retorikára és a háborús intézkedésekre és politikai diskurzusokra való, mintegy reflexszerű áttérés fölveti a kérdést, hogy vajon a mindenkori hatalom számára nem a háborús viszonyok a normális állapot és a béke csak időszakos és nem fordítva? Az ugyanis nagyon is valószerűnek tűnik, hogy ez a járvány nem volt az utolsó, emberi civilizációt ért, globális kihívás. Ha nem akarunk folyton „háborúra emlékeztető”, statáriumok alapján, harci diskurzusok közepette élni, akkor elő kellene állni egy – legalább – C-típusú tervvel is, ami a közbizalomra épül és nem a félelemkeltésre, az örökös riogatásra és büntetéstől való rettegésre. Törékeny, ha úgy tetszik kockázati társadalomban élünk, amit ha szükség volt még rá, a világjárvány leleplezett. A legtöbben mégis a „normalitáshoz” való visszatérésben gondolkodnak, ahhoz, ami kétezerhúsz előtt volt, pedig „új normalitásban” kellene gondolkodni, sokféle globális keretben politikai, gazdasági, kulturális, stb., szinten: a változás már megtörtént, az emberiség lemaradt. A pandémia harci kommunikációja elévült, képtelen akárcsak megmutatni is a valóságot. Erre jó példa, hogy mostanra már egyetlen (harci) statisztikában sem bízhatunk meg, már a halál sem biztos, vagy legalábbis olyan keretezésbe helyezték, mely nem eligazít, hanem összezavar.

 

Háború múlt századi módra

 

Azután (nyolc hónapra rá) jött a háború is, az esztelen, eszméleletlen, elképzelhetetlen, így lett  hosszú a XX. század is, a barbarizmusban. Először kétezerhuszonkettő március 22-én írtam az iszonyatról:

Háború, nyelv és kultúra. Kétlem, hogy vlagyimir putyin egyszer is Foucault-ot vagy Bourdieu-t olvasott volna, és még ha van is a környezetében ki ezt tette volna, az nagyon titkolja, és mégis. Ugyanis egészen nyilvánvaló, hogy arra törekszik, hogy az Ukrajnáról szóló saját diszkurzusát, hatalmának, sőt abszolút hatalmának jelképeként és megvalósulásaként, minden áron elfogadtassa. Tulajdonképpen ezért is indított hodító háborút (vagy szóhasználatával “különleges katonai műveletet” – amire még visszatérek), véres, indokolatlan és igazolhatatlan öldöklést és pusztítást.

A putyini értelmezés szerint Ukrajna ugyanis “nem volt”, sőt nem is “lehet”, ha mégis (úgy tűnne, hogy) “van”, akkor el kell pusztítani, mert a zsarnok szerint “léte lehetetlen”, nincs története, úgy is mint elbeszélt sztori, ergo nem is érdemes “létrehozásán” fáradozni sem, hiszen “létrehozhatatlan”. Ha nem magától létezhetetlen, akkor majd a rakéták és bombák valószerűtlenné, sőt létezhetetlenné teszik. Ez Putyin diskurzusa Ukrajnáról és ezt akarja minden áron, véren és gazdasági, meg katonai bukáson átvinni: egy megsemmisítő diskurzusért folyik minden – az egyébként és önmagában értelmetlen – harc, aki Ukrajnát mond, mint valami létező entitást, országot, nemzetet, kultúrát, közösséget vagy egyéneket azt ellenségnek tekinti a zsarnok, és ha tudja elpusztítja. Radikális és színtiszta (ha ugyan a vér, tűz és füst, halál és nyomor, lehet színtiszta) kifejeződése ez Foucault politikai filozófiájának, a harc a diszkurzusok elsőbbségéért, a szuverén és abszolút korlátozatlan hatalom megszerzéséért folyik, a diszkurzus putyini rendjéért, ami minden más létező és virtuális diszkurzust überelne, sőt kizárna, akár erőszakkal is.

Azt hogy a szimbolikus hatalom ami (amint azt Bourdieu kifejti) végső soron a katonai uralomnál is fontosabb, putyin számára (is), azt a legjobban a „háború” (katonai agresszió) kifejezés betiltása és helyette a „különleges katonai művelet” eufemizmus elfogadtatásáért gyakorolt erőszakos föllépés jelzi. Ugyanakkor azt is, hogy az abszolút szimbolikus hatalom megszerzésében is elbukott a diktátor: ez a hatalomtípus sem tankokkal sem bombákkal meg nem szerezhető, ki lehet tiltani minden olyan kommunikációs eszközt és szöveget/képet, mely háborút mond, a harcot ezen a téren megnyerni mégsem lehetséges. Oroszországban le lehet tartóztatni nagyon sokakat, akik igazságtalan háborút látnak és tudják, hogy az van, ki lehet tiltani facebookot és instagrammot, bezárni lapokat, Tv-et és Rádiókat, de a háború szörnyűsége, a kiontott vér az elkövetőjének, a diktátornak, a kezén és lelkén szárad.

Ukrajna léte ma a nyelvi és kulturális ellenálláson múlik, és nemcsak az ukrán (beszélt és írott) nyelv, hanem a normalitás diszkurzusának, a dolgok reális megnevezésének, a fenntartása és újratermelése is a tét: az ukrán nyelv és kultúra megvédése minden európai, sőt minden másik nyelv és kultúra védelmét jelenti most.

Mert putyin halandó, de Ukrajna – minden szenvedéssel, vérrel és nyomorral együtt, illetve azon túl – van, és lesz, mint ahogy Európa is.

 

Azután folyó év április 26.án azt jegyeztem be, hogy itt van újra:

Az echte kipcsakság rémisztő gyakorlata. Egy háború sohasem magánügy és nem is lehet akként értelmezni, még akkor sem, ha szeretjük egy vezérre koncentrálni a felelősségét, megnevezni a főbűnöst. A jelenlegi háború is közügy és kulturálisan beágyazott, nem úgy, ahogy azt Huntington megjósolta (hiszen itt a „kis különbségek nárcizmusai” ütköznek, hasonlóan a posztjugoszláv régióban kisebb léptékben lejátszódott a „szétválás” frusztrációjából keletkező bosszúvágytól vezérelthez, és nem civilizációk), hanem úgy, hogy bár végső soron fényes palotában hosszú asztalok mellett jött az ötlet, és minden bizonnyal bunker magányában született az ukáz, a kitört háború megkerülhetetlen társadalmi jelenség. Mind előzményei, mind lefolyásának sajátosságai – a stílusa, ha szabad így fogalmazni – társadalmiak, és nyilván következményeiben is az lesz. Egyébiránt, hogy Ukrajnának és népének „pusztulnia kell” az orosz diktátor „régi álma”, melyet propagandával, meg-, illetve félrevezetéssel, erőszakkal, elnyomással, elhallgattatással és hibrid háborús cselekedetekkel, stb., társadalmasított. A folyamatot az orosz társadalom kipcsakosításának tekinthetjük, ami jól kifejezi (szimbolikus jellege folytán) a közönyt, az empátia leépítését, a kaszárnyamentalitást, az emberi méltóság felfüggesztését, az elembertelenedést. Ez a háború nem most kezdődött, és nem is csupán 2014-ben, hanem a vezér mestertervének megszületése pillanatában, legalább 2 évtizede, csakhogy nem vettük észre, éppen másfele néztünk, mást akartunk látni. Az oroszok pedig úgy jártak, mint a lassan forralt béka, mire észbekaptak, meg lettek főzve: (úgy ahogy, de) civilizálódó/modernizálódó oroszokból, bősz és primitív kipcsakokká lettek.

Amikor a barbár frusztráltság terrort szül kiderül, hogy létezik echte kipcsak mentalitás: primitív keleti vadság, a szolgaság igenlése. Amikor a kisebbrendűségi komplexus birodalmi nagyság illúziójára vált kiderül, hogy az oly nagyratartott hadsereg senki ellen nem hatékony, csupán fegyvertelen és ártatlan civilek, és legfőképp a saját nép elnyomására/terrorizálására, rabigában tartására való, abban hatékony és ijesztő: echte kipcsak mentalitás. Persze, “kicsit mindahányan kipcsakok vagyunk” keleten és nyugaton északon és délen, csakhogy legtöbbünk leginkább ember, vagy ahogy Ady mondaná: “… fenség,/ Észak-fok, titok, idegenség,/ Lidérces, messze fény”. Értelmezésre, meghatározásra minden esetben – különösen emberiesség ellen elkövetett bűnözés vö. háború, minden háború – a humánum felfüggesztésének körülményei érdemesek, az echte kipcsakság előhívásának feltételei, a bennünk élő erőszakos barbár eluralkodásának hívószavai és elembertelenítő üzenetei. És ne legyenek illúzióink, az echte kipcsak korunk decivilizációs jelensége, viszont ne tegyük uralkodóvá, ha még lehetséges!

 

Jön-e a poszthumán ember?

 

                      Nem új, hogy válság van és ennek kellős közepén kell újragondolnunk az emberi sors (human condition) perspektíváit, hiszen minden, amit modernnek mondunk válság-termék: a legkülönfélébb krízisek és azok meghaladására tett kísérletek összessége. Most viszont éppenséggel a poszthumán nézőpontból kell emberi mivoltunkra és civilizációnk jövőjére reflektálnunk, ami önmagában is abszurd vállalkozás: döntsük le az ember humanisztikus és fölfuvalkodott mítoszát, hogy újjáépíthessük azt, ami “azután következik”, hogy kihaltunk. Az antropomorf világlátás lecsengése, úgy is mint a humanitás vége, amúgy is napirenden van, hiszen a genetikai beavatkozások és a Mesterséges Intelligencia (MI) térhódítása szükségszerűen fölvetette. És ha egy csapásra – amolyan dinoszauruszok módjára – tűnnénk el, talán fájdalommentes lenne az egész. Dehát, mint arról Youval Harari értesít, első lépésben valószínűbb, hogy (legkevesebb) két rasszra, és azok különféle “átmeneti” alfajaira, válunk szét. És nem vitás, hogy kihalófélben mi vagyunk, a nem MI kompatibilisek és jönnek helyettünk az MI kompatibilisek. Másképpen: egy ideig maradunk mi, akiknek mindene a szenvedély, melynek csupán rabszolgája az ész (hogy David Hume módjára mondjam), és jönnek a „tiszta ész”, illetve rációvezérelt poszthumán humanoidok, akiknél éppen megfordítva, az ész lesz fölül. Azt hiszem ettől a fordulattól félünk ösztönösen is, ha az MI-re gondolunk és annak térhódítására, ami viszont elkerülhetetlen. Talán ebben a fejleményben, poszthumanizálódásunkban (micsoda hátborzongató egy kifejezés) fog végképp föloldódni Hobbes és Rousseau örökös vitája az eredendően gonosz ősemberi farkasélet, amibe rendet és békét a civilizáció hozott, és a nemes vadember között, akit a civilizáció (értsd. magántulajdon) rontott volna meg.

Egyik történet végét sem ismerem, de mégsincs világfájdalmam, ha van, akkor az is töredezett, sőt esetleges, mert nincs ebben a szép posztmodern (so to speak) világban semmi látnivaló, csak ahogy omlik befele, hát recseg-ropog. Ahogy a kezdő biciklisnek, csak sebességében van látszólagos egyensúlya, úgy a világnak is, s ha lassul, hát útszélre rogyik, s nagyot nyikkan, majd feltápázkodik. Ahogy a szavaink, világunk is kiforgatható, elkoptatható és eldobható. Most válság fele mutat a világjárás, de ez még jóra fordulhat, a jelenlegit viszont: no recycling please!

 

Kolozsvár-Sepsiszentgyörgy, 2022, december 28.

 

*Magyari Nándor László: PhD, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Szociológia és Szociális Munkásképző Karának oktatója. Érdeklődésének középpontjában az etnikumközi viszonyok álltak és az utóbbi időben egyre inkább a politikai antropológia, ezen belül a korrupció kutatása, a társadalomtudományok fejlődésének problémái a kutatási témái. E-mail: nandormagyari@yahoo.com. Legutóbb a Szabad Piac (Milton Friedman Egyetem folyóírata) közölte írását: A pandémia és a lockdown esete a társadalomtudományokkal. Paradigmatikus episztemológiai kihívások, 2022/1, 112-126,old.

 

Irina Pusztai grafikája

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ