Forrás: Háromszék, 2022. december 30., péntek,
Szerző: Kuti János


Amikor 1991-ben egy küldöttség tagjaként Novoszibirszkben jártam, elvittek a Mezőgazdasági Kutatóintézetbe, amelyben – azt mondták – 26 kilométert lehet sétálni a folyosókon anélkül, hogy az ember kimenne a szabadba.
Bemutattak egy magyarul is tudó tudósnak, Fagyjas Fagyarovics Fagyarovnak (Fegya), aki később a Puscsinóban lévő Talajtani Intézet kriológiai (hóval és jéggel foglalkozó tudományág – szerk. megj.) laboratóriumának munkatársa lett. Korábban Novoszibirszkben (amelynek Sepsiszentgyörgy [kis]testvérvárosa) jarovizálással foglalkozott, ami azt jelenti, hogy valamely őszi gabona magját tavasszal csíráztatták, majd lehűtötték, és azután vetették el. (Zárójelben jegyzem meg, hogy Fegya a magyar irodalom ismerője és Petőfi-rajongó.)
Most a puscsinói laboratórium az észak-szibériai területeken levő, állandóan fagyott talajból mintákat vesz, és az abban levő organizmusokat tanulmányozza. Nagy örömmel értesültem, amikor barátom – gondolom, nem haragszik meg, hogy annak nevezem – személyesen tudósított arról, ami aztán megjelent a Current Biology tudományos lapban, hogy tudniillik laboratóriumi körülmények között több mint 24 ezer éves kerekesférgeket (Bdelloidea rotifera) olvasztottak ki, amelyek azután szaporodásra is képesek voltak. Az eseményre különben Matthew Cobb, a Manchesteri Egyetem zoológus professzora is reagált.
Amikor titkos csatornán arról érdeklődtem tőle, hogy emberek kifagyasztásával foglalkoznak-e, azt válaszolta, igen, de nem merik publikálni, mert attól félnek, hogy sokan fogják kérni lefagyasztásukat, akik most gyógyíthatatlan, halálos betegségben szenvednek, és azt szeretnék, hogy miután megtalálják betegségük ellenszerét, kifagyasszák és meggyógyítsák őket. A méregzöldek most is azt búsulják, hogy igen sokan élünk a Földön, ezért nem merik nyilvánosságra hozni ilyen irányú kutatásaikat.
Nem sokkal később aztán ismét kaptam tőle rejtjeles üzenetet arról, hogy kutatásaik közben egy férfi földbe fagyott testére bukkantak, zsebében Petőfi névvel szignált magyar és orosz nyelvű verseket is találtak. Ő rögtön intézkedett, bevitték a laboratóriumba, ahol megfelelő körülmények között tárolják. Átvilágították, és az irodalomból ismert jelek (a bal felső szemfogtorlódás és az arc síkjából való kiállása, a homlok, az áll, testi sérülések) alapján biztossággal azonosították, hogy az illető tényleg Petőfi Sándor.
Rögtön vettem egy repülőjegyet Moszkvába, és szállást foglaltam az attól 130 km-re levő Puscsino tudósváros egyik hoteljében. Fegya autót küldött utánam Moszkvába. Miután szerencsésen megérkeztem, előzetes egyeztetés után találkoztam tudós barátommal, és ellátogattam a kutatóintézetbe, ahol sikerült meggyőzni az igazgatót, hogy egy ilyen jelentős személyiséget érdemes lenne életre kelteni.

*
Sándorunk kissé kábán ébredt, nem tudta, hol van. Szakállas barátomtól, Fegyától azt kérdezte, hogy ő lenne-e Szent Péter, mert a sok fény és ismeretlen környezet láttán azt hitte, a mennyországban van. Kénytelenek voltunk leszállítani a Földre. Mondtam, hogy földi maradványait jóval délebbre, a Bajkál-tó partján keresték, Barguzinban. Azt mesélte, őt sokkal északabbra vitték, és nem emlékszik így hirtelenjében egyébre, csak arra, hogy 1850 végén, egy téli napon elkódorgott vadászni, mert az orosz foglyoknak (már akkor is) keveset adtak enni, de megengedték, hogy szabad idejükben vadásszanak, mert tudták, hogy onnan nem lehet megszökni. Egyszer csak beleesett egy mély gödörbe, ahonnan nem tudott kikecmeregni, és közben a vihar kezdte hóval betakarni. Csak arra emlékszik, hogy elálmosodott és azután szépeket álmodott, többek közt a respublikáról és a világszabadságról.
Nem akarta elhinni, hogy azóta 170 év telt el, és hosszas beszélgetésünk után kiderült: honvágya van, haza szeretne menni, és meglátogatná a régi helyeket, ahol annak idején járt. Feleségéről és fiáról, Zoltánról is érdeklődött, de azt mondtam, hogy nem szeretnék családi problémákkal foglalkozni, amikor vannak, akik olyasmiben illetékesebbek, mint jómagam. Elég megtudnia, hogy felesége 39 és fia csak 21 évet élt.

*
Kérdezte, hogy szekérrel utazunk-e, és mennyi idő alatt érünk Magyarországra. Alaposan rá kellett világítanunk, hogy 1850 óta nagyot fordult a világ. Először is azt mondtam el, hogy a tudomány rettentő fejlődésen ment át. Most már a vasút mellett úgynevezett autóval is lehet utazni, amely egy kocsi, de nem lovas hintó, hanem olyan, amelyet egy motor hajt, és amelynek csak az erejét mérik lóerőben. Aztán ennél sokkal gyorsabban lehet repülni repülőgéppel, amellyel akár három óra alatt el lehet jutni Magyarország fővárosáig. A távolba látó gépen, a tévén mutattam be neki mindazokat a dolgokat, amelyek nekünk megszokottak, de neki ismeretlenek voltak.
Sándorunk meglehetősen csodálkozott, és időnként azt kérdezte, hogy nem álmodik-e ismét. Azt is megérdeklődte, hogy most már véget ért-e a rabsága és hazamehet-e. Miután biztosítottam, hogy most már szabad lesz, mint a madár, az volt a kívánsága, hogy először menjünk a Segesvár melletti Fehéregyházára, ahonnan elvitték az oroszok, majd onnan járjuk be átlósan Pozsonyig Magyarországot. Nem mertem elmondani neki, hogy mi történt Magyarországgal az elmúlt 170 év alatt, gondolván, hogy elmegy a kedve a hazatéréstől, és úgy számoltam, hogy majd az úton lassanként adagolom be neki az azóta történteket, lehetőleg a legérthetőbb módon, egyszerűen úgy, ahogy én látom a múlt történéseit.
Az orosz maffiától szereztünk egy igazi útlevelet neki, és felültünk egy bukaresti repülőjáratra. Aztán onnan a vasúton utaztunk Segesvár felé. Mivel az út jó sokáig tartott, volt időm kíméletesen elmesélni neki a 170 év alatti történéseket. Beszámolómat a repülőgépen kezdtem, aztán a Bukaresttől Segesvárig tartó vonatozás alatt folytattam, és volt időm rá, mert a vasúti közlekedés pont olyan gyors, ha nem lassúbb, mint százötven évvel ezelőtt.

*
Visszatérve ’48-hoz, kénytelen-kelletlen bevallottam, hogy azt a szabadságharcot, amelyben ő is részt vett, leverték, és a honvédsereg Görgei Artúr vezetésével Világosnál letette a fegyvert. A megtorlás nem maradt el: Aradon kivégezték a szabadságharc tizenhárom tábornokát és másokat is, akik részt vettek a forradalomban. Kossuth Lajos száműzetésbe vonult, és az itthon maradottak közül sokakat vetettek fogságba, és többeket kivégeztek. Nem csoda, ha a legnagyobb magyarnak tartott gróf Széchenyi István elmegyógyintézetbe került, és 1860-ban öngyilkos lett, de azt mondják, hogy az udvar öngyilkoltatta meg. Különben – árultam el – a román felkelő vezér, Avram Iancu elméje is elborult, mert a forradalom után az osztrákok a nekik tett ígéreteket nem tartották be, pedig hősiesen harcoltak a magyarok ellen. Aztán 1867-ben, mivel szorult a Habsburgok kapcája, kiegyeztek a magyarokkal, aminek elveit egy Deák Ferenc nevű úr dolgozta ki, akit a haza bölcsének tituláltak. Ilyenképpen megvalósult a ’48-as magyar márciusi ifjak 12. pontja is: Unió Erdéllyel. (A másodikról, Erdély uniójáról Romániával, még nem szóltam.)
Ferenc Jóska is a magyarok nagy barátja lett, és következtek az úgynevezett „boldog békeidők”. De a nagyhatalmak már nagyon unták a békét, nagyon háborúzhatnékjuk volt, ezért keresték az ürügyet, hogy egyet kirobbantsanak.
Erre jó okot találtak, amikor a Ferenc Jóska utódjának szánt Ferenc Ferdinándot – aki szívből utálta a magyarokat – feleségével együtt Szarajevóban meggyilkolta egy szerb diák, Gavrilo Princip, amiért az osztrákok rettentő haragra gerjedtek, és kirobbantottak egy világháborút. (Amit azóta egy második követett, de arról később.) Principet a szerbek nemzeti hősnek, az osztrákok gyilkosnak nevezték. Kezdetben a magyaroknak nem nagyon akaródzott beleállni a háborúba, mert nekik nem nagyon volt mit nyerni vele, de szokás szerint saját kárukra mégis megtették. Azután a háborúba beálltak a nagyhatalmak, és embermilliók pusztultak el.
– És mi lett a forradalom eszméivel? – tért vissza annak témájára Sándorunk gyanakvóan.
Azzal vigasztaltam, hogy már az egész világon nincsenek olyan királyok, akik uralkodnak. Még cár sincs, mert az orosz cári Romanov családot kiirtották az orosz harcosok, akiket egy Lenin nevű forradalmár vezetett 1917-ben, és azt szerette volna, hogy az övékhez hasonló forradalom és a proletárdiktatúra mindenütt győzzön. Utóbbi volt is rendesen, amelyet később egy Sztálin nevű diktátor vezetett olyan ügyesen, hogy akiről csak feltételezték, hogy ferde szemmel nézett rá vagy a hatalomra, azt könyörtelenül kinyírta.
Most az oroszoknak van egy cárforma vezérük, akit Putyinnak becéznek. Európában az angol, a belga, a svéd, a spanyol király csak amolyan díszpinty, akinek titulusa van, de hatalma semmi – vigasztaltam.
Aztán azt is elmondtam – azért, hogy mondjak neki valami biztatót –, hogy Magyarország már nem királyság, és többször is volt köztársaság (respublika) 1918-tól kezdve. 1918-ban volt egy vörös gróf, Károlyi, aki szétosztotta földjét a parasztoknak, amikor kitört az úgynevezett őszirózsás forradalom és kikiáltották a népköztársaságot. Őt megbuktatta Lenin kebelbarátja, egy Kun Béla nevű elvtárs, és kikiáltotta a tanácsköztársaságot. Közben rendesen elvesztettük a(z első) világháborút, a németekkel együtt.
A magyar katonák az Osztrák–Magyar Monarchia határán harcoltak és letették a fegyvert. A magyar hadügyminiszter, Lindner Béla megmondta, hogy nem akar több katonát látni, úgyhogy amikor jöttek a románok (másodszor), a csehek, a szerbek elhódítani Magyarországból egy-egy jó darabot, nem volt, aki harcoljon. A nyertes hatalmak – Franciaország, Anglia és az Egyesült Államok – fogták a világtérképet s egy ollót, és a béketárgyalás-akcióban újraszabták a világtérképet. Az Amerikai Egyesült Államokban egy Wilson nevű úriembernek kinéző alak meghirdette a népek önrendelkezési jogát, amiből az lett, hogy a győztesek önhatalmúlag rendelkeztek a többiekkel, és nem engedték népszavazások megszervezését az államhatárok megállapításánál.
Közben 1920. április 11-én fehér lovon belovagolt Magyarországra és a magyar történelembe vitéz Nagybányai Horthy Miklós, aki azután még Erdélybe is belovagolt 1940-ben, és a második világháborúba 1941-ben, amit szintén elvesztettünk. A második világháborút különben egy volt osztrák szobafestő, egy Hitler nevű kis bajszos német vezér robbantotta ki, aki el is foglalta fél Európát, de neki az egész kellett volna, és azt hitte, hogy az egész világot legyőzheti. Közben, csak úgy mellékesen elpusztított hatmillió zsidót különböző koncentrációs táborokban, ahová Magyarország is küldött mintegy négyszázezret a sajátjaiból. Horthy különben tengernagy volt, és csak azért nem jött hajón, mert már nem volt tengerünk – említettem meg. De – vigasztaltam a költőt – a második világháború után már alig vesztettünk valamit: csak öt falut adtak oda egy új országnak, Csehszlovákiának. Hirtelenjében nem mertem elárulni, hogy az elsőben mennyit vesztett és főleg mekkorka maradt Magyarország.
1989-ben kikiáltották a harmadik – parlamentáris – Magyar Köztársaságot, amelyet 2012-től egyszerűen Magyarországnak neveznek, ahol már nagyon nagy a szabadság, béke van, csak a politikai pártok harcolnak egymással, de szerencsére nincsenek fegyvereik, mert akkor lehet, hogy ölnék is egymást.

*
Sándor mondta, hogy ez egy kicsit sok volt neki, úgyhogy nem is meséltem többet, arra gondolván, hogy majd menet közben rájöhet egyre-másra. Amikor Predeálra értünk, azt kérdezte, lesz-e útlevél-ellenőrzés. Itt már nem tudtam tovább titkolni, hogy olyasmi már nincs, mert Brassó Romániához tartozik, sőt, Segesvár is.
– Milyen Romániáról beszélsz? – kérdezte csodálkozva Sándor, mert ő nem tudta, hogy létezik ilyesmi. Hát – válaszoltam neki –, 1859-ben egyesült Havasalföld Moldvával, és abból lett Románia, amelynek – mint utólag kiderült – volt egy kb. 2100 éves történelme, amiből csak egy olyan ezer év nem nagyon bizonyítható. Aztán a kicsi Románia 1916-ban, amikor úgy látta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia vesztésre áll a háborúban, megtámadta Erdélyt, hogy elfoglalja. Nem sokkal később aztán legyőzték, hazavonult és megkötötték a bukaresti békét. De a háború végén mégis győztesnek kiáltotta ki magát, 1919-ben bevonult Budapestre, és majdnem mindent neki adtak, amire feltátotta száját. És elég éhes volt. Azután Erdélyben bevezették a románnyelv-vizsgát a magyaroknak, és hűségesküt is kellett tenniük, mert ha nem, úgy kirúgták az állami állásokból, mint a pinty. (A további „jótéteményeket” nem részleteztem.)
Azt is elárultam, hogy még néhány kilométert kell utaznunk, hogy elérjük Magyarország mostani határát. Így próbáltam felkészíteni tovább a valóságra a költőt. Segesvárról elmentünk Fehéregyházára taxival, és megmutattam neki az Ispánkútnál levő emlékművét, majd a Fehéregyházi Emlékmúzeumot. Biztattam Sándort, hogy a közelben, Székelykeresztron is emeltek neki szobrokat, és Sepsiszentgyörgyön is állítanak egyet. Majd visszamentünk Segesvárra, ahol sétát tettünk a városban.
Csodálkozott, hogy mindenki románul beszél, és arról érdeklődött, hol vannak a szászok és a magyarok. Mondtam, hogy a szászokat eladta egy Ceaușescu nevű román államelnök, aki 25 évig Románia uralkodója volt, és diktátornak becézték a háta mögött. Ő a magyarokat sem nagyon szerette. Azt kérdezte Petőfi, hogy meddig volt rabszolgaság, hogy el lehetett adni őket. Mondtam, hogy nem rabszolgának adták el, hanem azért, mert ők maguk kérték eladásukat, hogy ne legyenek rabszolgák Romániában, és Németország fizetett értük. Közöltem azt is, hogy 2011-ben a városnak a 28 102 román lakosa mellett 403 szász és 4643 magyar lakója maradt.
Mivel minél hamarabb szerette volna elérni a magyar határt, azt javasoltam, hogy menjünk Kolozsvárra, amelyet a költő annak idején nagyon szeretett és dicsért. Nászúton feleségével a Biasini Szállóban szálltak meg. Elárultam, hogy ott utcát is elneveztek róla, ami románul úgy hangzik, hogy Avram Iancu utca. Azzal biztattam, hogy Kolozsvár azóta sokat fejlődött, már nemcsak egyszerű Kolozsvár, hanem Cluj-Napoca lett belőle, és több mint 300 ezer lakosa van, közülük alig 50 ezer magyar (2011-es adat).
Petőfi a város látványától nem volt felvillanyozódva. (Bár ezt a szót nem is igazán ismerte.) Egyetlen kívánsága volt: elmenni Koltóra, ahol feleségével, Szendrei Júliával 1847 szeptember-októberében tartózkodtak. Itt azzal biztattam, hogy a népesség több mint fele még magyar, és hogy már egész közel a magyar határ, amin kissé megütközött, mert azt hitte, hogy már rég átléptük.
Tovább az úton, Budapest felé még elmeséltem neki, hogy Délvidék immáron Szerbiához tartozik. Horvátország is különvált. Az első világháború után a békecsinálók összeeszkábáltak egy államot Jugoszlávia néven, amely aztán 1992 után darabokra szakadt, mint egy elnyűtt ing. Sándorunk meglehetősen le volt taglózva mindezeket hallván.
Miután Budapesten töltöttünk néhány napot, azt mondta, szeretne Pozsonyba látogatni, ahol az 1848-as rendi országgyűlés székelt, de mondtam, hogy az már nem Pozsony, hanem Bratislava, a szlovákok fővárosa, és hogy teljes legyen a kép, azt is, hogy immáron Kassa is Košice, és Szlovákiához tartozik, s mindkettőben már csak mutatóban élnek magyarok. Ugyanis szintén az első világháború után összeférceltek egy új országot Csehszlovákia néven, amely szintén kettéesett, és a Felvidéket immár úgy hívják, hogy Szlovákia. A szlovákoknak, akik korábban tótok voltak, szintén van már történelmük, amihez a magyar történelem neves személyiségeinek nevét megszlovákosították. Komáromból is van már kettő: egy a Dunától délre, és egy attól északra, amely Komarno néven fut. Kárpátalja pedig most egy szintén új államhoz, Ukrajnához tartozik, vallottam be.

*
Amint Petőfi mindezeket végighallgatta, szemrehányóan azt mondta: „Nem is volt érdemes engem feltámasztani, mert mint már mondtam, mielőtt meghaltam, szépeket álmodtam a világszabadságról, respublikáról, amely egész életem álma is volt. Ez még rémálomnak is sok! Hiába szavaltam a Talpra, magyart…”

(Megjelent a Kárpátországi téridő – Nagyjaink Szent Istvántól Kányádi Sándorig című, a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete által kiadott kötetben. Illyefalva, 2022; ötletgazda: Galbács Pál, szerkesztette: Szekeres Attila)