1659 december 31-én hunyt el (363 éve) a hazai művelődés és tudományosság úttörője, Apáczai Csere János. Síremléke a házsongárdi temetőben van.
Tanulmányait hollandiai egyetemeken végezte, itt is vette feleségül Aletta van der Maet, jómódú polgárlányt. Erdélybe érkezve, II. Rákóczi György fejedelem kinevezte a gyulafehérvári kollégium tanárának, székfoglaló beszéde: De studio sapientiae.
Nevéhez kötődik az első Magyar Encyclopaedia kinyomtatása.
Áprily Lajosnak egy szép versével (és annak román fordításával) emlékezem rá:


Áprily Lajos
Tavasz a házsongárdi temetőben

Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének


A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.


Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.


Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.


De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.


S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,


akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.


Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.


S a dallamot karral kísérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,


hol a sötétség tenger árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.


Aletta van der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.


S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,


míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.


Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.


Gyámoltalan nő – szól a régi fáma –
urát keresve, sírba ment utána …


A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.


S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet-nak megköszönjem


Lajos, Áprily


Primăvară în cimitirul Hajongard
Tavasz a házsongárdi temetőben
(Traducere de Csata Ernő)


În amintirea Alettei van der Maet, soția lui Apáczai Csere János

Primăvara veni în timp infinit
Și-n Hajongard, la cimitir s-a oprit.

Un nume căutam pe cruce spartă,
Aletta van der Maet să apară.


Știam, c-aici are somnul etern,
Și nu-i găsesc numele efemer.

Dar duminică fiind, în liniște,
Tonul numelui cânta în mine.


Cât cânta, eu meditam la trecut,
citam spiritul profului defunct,


inima căruia s-a încălzit,
când Aletta van der Maet l-a zărit.


Când veni bezna luptelor curmându-l,
numele cânta cu fast, apărându-l.


Și acompaniind în tihnă cântul,
vestul însorit a cântat în versul,


unde contra valului de beznă
crezul a pus o stavilă imensă.


Tot pe Aletta van der Maet șopti,
când duhul sfânt i-a închis ochii.


Când lumea ingrată îl înhuma,
tot Aletta plângea deasupra,


cât i-a răsunat cu măreție
orga bisericii calviniste.


Cântul pierzând ecoul, apoi,
amuțind în pălire cu orori.


Femeie slabă – este o vorbă –
căutând soțul, l-a urmat în tombă…


Sus în Hajongard, în tihnă, sclipire,
glasul numelui cânta în mine.


Și tare aș dori, să am lacrimă,
ce să-i mulțumească acest cânt
Alettei van der Maet, din inimă.


Tisztelettel,
Csata Ernő