Ülök a padban. Történelem óra. Bár ebből a tantárgyból általában készülök, és Szente tanár úrral sem vagyok fasírtban, most bele se néztem a… Mi is a címe? Megvan: a Párizsi Kommün! Istenem, add, hogy ezt az órát is megússzam! Nézem a többieket, vajon ők készültek? A frufufrizurás, kézilabdás Bakos Margit biztosan nem. Jobban érdekli őt a sport, mint a tanulás. Akárcsak engem, és bizony gyakran nem is a lustaság, hanem a fizikai fáradtság miatt ejtőzünk. De hát hol ejtőzhet egy esti iskolás tanuló, ha nem a szerálban (estiben)? Hiszen alig érünk haza a munkából, és bekapunk néhány falatot, már rohanunk is tanulni. Hogy is mondta Lenin elvtárs? Tanulni, tanulni, tanulni, és aki ezt nem érti, mehet csillét rakni a petrillai vagy lupényi bányába, ami persze még mindig jobb, mint a Duna-csatornát kotorni. Igaz, ide tanult ember is kerülhet, de ez már más tészta – sandítottam imádott főtitkárunk, Gheorghe Gheor­ghiu-Dej arcképére.
– Nézzük, mit tanultunk a múlt órán! – lapozott Szente tanár az osztálynaplóba. – Bakos Margit, Bonca Jolanda, Csenteri Krisztina, Majdik Károly – állt meg Majdik Károly nevénél.
Néma csend. Minden tekintet Karcsi felé irányult. Ő volt a IX. osztály legidősebb tanulója, kb. harminc–harmincöt éves, kissé kopasz, amúgy jámbor élelmiszeripari dolgozó.
– Ismétlem, Majdik elvtárs.
– Jelen.
– Készült mára, Majdik elvtárs?
– Készültem.
– Akkor halljuk, ha kérhetném.
– Igenis. A Párizsi Kommün – remegett meg a hangja vészjelzőn, amiből azonnal láthattuk, hogy egy nyavalyát készült a Karcsika.
– Igen? Csak nyugodtan, tömören. Kap rá öt–tíz percet. Elég lesz?
– Bőven. Szóval a Párizsi Kommün… Előbb azonban tisztázzunk egy-két fogalmat! – tudálékoskodott ravaszul. – Mint ismeretes Párizs Franciaország fővárosa. Románul Paris, franciául úgyszintén, csak Párinak olvassuk, ugyanis a franciában minden szóvégi mássalhangzó né­ma, tetszik tudni?
Húzza az időt – konstatáltam magamban. Akárcsak én, amikor egyszer Egyiptomból kellett felelnem. A leckét persze nem tudtam, helyette azonban elmeséltem egy Kleopátráról szóló bestsellert. Tetszett neki, elfogadta. De hogy a Karcsika trükkjének nem dől be, arra ráteszem a fejemet.
– Ejha, maga franciául is tud, Majdik elvtárs?
– Egy kicsit – forgatta szemeit, merthogy erősen bandzsított. – Itt, vagyis Párizsban található a Moulin Rouge, továbbá Tejfel torony.
A teremben kitört a nevetés.
– Most… most mit nevettek? Valamit rosszul mondtam? – sértődött meg a vén diák.
– Szó sincs róla, folytassa! – nyomta el nevetését a tanár is. – Látom, hogy készült, élvezettel hallgatjuk. Tehát a Tejfel torony.
– Igenis, de itt él Raymond Copa és Just Fontainei is. Ugye, tetszett róluk hallani?
Újabb nevetés, amit viszont a tanár nem értett.
– La Fontaine?ii 1870?-ben?
– Just Fontaine.
– Plusz a Notre Dame-i toronyőr – tette hozzá komoly arccal valaki.
Ettől kerekedett ám jókedve az osztálynak, miközben Karcsika csak állt, bámult, aztán, mit tehetett egyebet, maga is versenyt nevetett a többivel.
– Jól van, camaradeiii Majdik, leülhet. Tornya Pál.
Aha, a tanár úr kedvence, aki úgy vágja a történelmet, mintha könyvből olvasná. Nem csoda: történelemtanár a papája, és maga is annak tanul, úgy hírlik.
– Remélem, te is készültél – tegezte le a lakli, elegáns irodai asszisztenst.
Hogy őt miért tegezte, Majdikot meg magázta? Passz, de már megszoktam, hogy az estiben kissé mások a szokások. Itt nem várták el, hogy a katedra előtt feleljünk. Egyeseket tegeztek, másokat magáztak, mi több, némelyik tanuló vissza is tegezte a tanárát.
– Lehetek őszinte? Nem.
– Mi, nem?
– Az az igazság, hogy valamiképp elnéztem az órarendet, és nem készültem történelemből.
Szente tanár nem hitt a fülének.
– Te? Éppen te? Ezt nem tudom elhinni.
– Sajnálom, de ettől még meg tetszik engedni, hogy feleljek? Mondjuk úgy, előzetes ismereteim alapján.
– Hogyne. Csapj a lovak közé nyugodtan, aztán meglátjuk, tudsz-e annyit, mint Majdik Károly például – hunyorított az osztályra.
– De tanár elvtárs, én készültem – pattant fel Karcsika vérvörösen a helyéről.
– Miért, én mást állítottam? Palikám!
– Köszönöm a lehetőséget – köhintett Tornya Pál, s már darálta is az anyagot. – Miután III. Napóleon kikapott Sedannál, 1870-ben megalakul a nemzeti védelem kormánya élén Adolphe Thiers miniszterelnökkel, aki megpróbálta kiűzni a poroszokat Párizsból. Sikertelenül, mire a fellázadt lakosság kivonult az utcákra, és saját kezébe vette a hatalmat. Így jött létre 1871 már­cius 28-án a Párizsi Kommün, melynek folyamán egész sor demokratikus intézkedés léptetett életbe.
– Mégpedig?
– Szétválasztotta az egyházat az államtól, államosította a gyárakat, bevezette a tíz órás mun­kanapot, ingyenes oktatást…
– Kitűnő. Ahhoz képest, hogy nem készültél, igencsak vágod az anyagot.
Az osztály érdeklődése lassan megcsappant, és folytatta az ejtőzést. Ki munkahelyi, ki iskolai és egyéb problémáin tűnődött, de semmiképp sem a Párizsi Kommünön, ami, valljuk meg őszintén, senkit sem érdekelt. Én magam is azokon a ma reggeli eseményeken rágódtam, amikor meló közben szilánk repült a szemembe.
– Neked meg mi bajod? – kérdezte a mesterem, amikor kiejtettem a böhöm nagy kalapácsot a kezemből.
– Valami bement a szemembe. Jaj, majszter, mindjárt megvakulok.
– Á, semmiség, pislogj csak jó nagyokat, és öt perc múlva még a bolháidat is meglátod – nevetett ki ahelyett, hogy orvoshoz küldene.
Eltalálta, tényleg kipislogtam, ettől függetlenül ki nem állom ezt a bohócot, aki mindenkit kifiguráz. Persze teheti, ő a főnök, akinek akkor is illik, mit illik, tanácsos tapsolni, ha ezzel saját magunkból is csinálunk bolondot. Na nem, elég volt, még holnap búcsút mondok az útépítési iparnak. Különben sem bírom, nem bírom. Hiszen itt még egy szimpla kalapács is nyom vagy tíz kilót, és az aszfaltkeverő gépről is olyan irtózatos hő árad, hogy majd megsülök mellette. Hát nem rossz terv, csak az benne a bökkenő, hogy meló nélkül lőttek a szerál­nak, ja, még sittre is vághatnak, mert egy munkán alapuló államban tilos lazsálni. Másrészt a létszám sem lesz meg miattam, és az osztályunkat rögtön összeolvasztják majd egy románnal. Nem nagy ügy, megcsinálták ezt már felsőbb szinten, a Bolyai és Babeş egyetemmel is. Szédületes, ahogy ez a puccos okostojás szövegel, méghozzá állítólag anélkül, hogy belenézett volna a tankönyvbe. Hiszi a piszi, én nyilván nem, csak azt nem pedzem még, mi a frásznak kell így felvágni. Akárhogy is áll a helyzet, ilyen tudással már bárki elmehetne helyettes tanárnak falura.
– Köszönöm, elég! – tekintett karórájára Szente tanár úr. – Hozd ide az ellenőrződ, légy szí­ves!
– Hozom – sietett Tornya Pál felsőbbséges arccal a tanárhoz.
Majdik Karcsi úgyszintén, és egyszerre nyújtották a tanárnak az ellenőrző könyvüket.
– Magától nem kértem – figyelmeztette Karcsit a jó humorú pedagógus.
– De hát én is feleltem. Jó, nem éppen 10-esre, azért az én feleletem is megér egy 6-oskát. Nem? Akkor legalább egy cincitiv, kérem tisztelettel – ragaszkodott szegény Karcsi a jegyéhez, még ha olyan sovány is volt az a jegyecske, ezzel szemben utána akár négy hétig sem kell felelnie tö­riből.
– Csakugyan? Osztály? Maguk megadnák?
– Igen – válaszolta az osztály kórusban.
– És Palinak?
Erre már senki sem válaszolt.
– Hohó, itt valami nem stimmel – vakarta meg a fejét a tanárunk. – Egyikük készül, de nem tud, a másik nem készül, mégis 10-esre tudja az anyagot. Ezek után kinek higgyek, emberek? Nagy elvtárs! Mi a véleménye ezzel kapcsolatban? Látja ezt az osztálykönyvet? Ha nekem ezt megfejti, azonnal beírok magának két 10-est a naplóba.
– Csak úgy? – dobogtatta meg szívemet a váratlan ígéret. – Ne tessék velem viccelni!
– Nem viccelek, tényleg beírom. Szóval? Maga kinek hisz?
– Rendben – gondolkoztam el egy pillanatra. – Hm, kemény dió, nagyon kemény, de hogy a tanár elvtársnak hiszek, az bi­zonyos.
– Mert?
– Egy történelemtanár sohasem hazudik.
A tanár arcáról hirtelen leröppent a vidámság.
– Nem bizony. Örülök, hogy maga is így látja – válaszolta csendesen.
Még mondott valamit, de szavait elnyomta a szünetet jelző csengetés, erre legyintett, és kiballagott az osztályból. Anélkül, hogy egyet is megadna a beígért két tízesből.
Ó, azok a boldog iskolaévek! Azóta is gyakran kérdezem magamtól: vajon egy mai történelemtanár megadná?

***

1 Neves francia futballisták.
2 Francia író és költő. (1621–1695)
3 Elvtárs. (fr.)
4 Szójáték: 5-ös (cinci). Románul olvasva csincs, magyarul cinci.