Benczúr Gyula: Petőfi

Minden bizonnyal igaz: Petőfi verseiben új meg új értelmezést, rejtett jelenlétet, közvetett mondanivalót nemigen fogunk már felfedezni. Ahogy a költő egyik méltatója írta nemrég, Petőfi műveinek nincs mögöttes területe. A föld, amelyből „rongyos vitézei” vétettek, nem rejteget titkon feszülő erőket, amelyek csak a gondolati vagy formaművészeti vizsgálat érzékenyebb, mélyrehatóbb eszközeire várnak, hogy nem is sejtett értékeket vessenek felszínre. Az is való azonban, hogy mélyen eldugott barlangjai, sunyin táguló repedései sincsenek. Nem fenyegeti rétegközi erózió egyetlen versét sem.

Korok és emberek szépségeszménye változott és változik. Petőfi versei is lehetnek az idő múlásával szebbek vagy kevésbé szépek. Egymást követő két nemzedékben is válthat ki más-más esztétikai élményt, mondjuk, a határkőnek tekintett Levél Várady Antalhoz. Gondolatisága ettől nem változik. Áll világosan, élesen, egyértelműen. Mint a piramisok tökéletes sziluettje.
Ha ilyen az öröksége, miért nyugtalanítana bennünket Petőfi? Ha igaz, márpedig igaz, hogy nem volt utána magyar költő, de talán még versszerető ember sem, aki nem rajta keresztül érzékelte először magát a költészetet; ha joggal lehet állítani, hogy diadalútja páratlan irodalmunkban, nem volt egyetlen érdemleges ellenfele sem életében, sem halálában, interpretálták egyoldalúan, félre is magyarázták nem egyszer, de tagadni nem tudták soha; ha ma már köztudomású, miszerint a világban ő a legismertebb – Illyés Gyula állítja, hogy egyetlen valóban ismert költője irodalmunknak…
Ha mindez valóság és nem legenda, miért nyugtalanítana mégis? A valóság nyugtalanít. Nem a Petőfié. A miénk. Pontosabban a következő dilemma: hogyan viszonyul mai kultúránk valósága, annak léte, értéke Petőfi Sándor művéhez? A nagy, tiszta példák kérlelhetetlen őszinteséget követelnek. Ezért is tagadjuk meg őket, valahányszor hiányzik belőlünk a szembenézés bátorsága magunkkal és lehetőségeinkkel. Van tabura, esküszövegre emlékeztető hagyomány. És van olyan, amelyik megállíthatatlan folyamat, ősiségében is szakadatlan élet. Az első adhat vigaszt, meddőknek, jóleső bágyadtságot, lustáknak. A második, a kétkedők, a keresők öröksége. A józan önvizsgálat, a megalkuvást nem ismerő önkorrekció embereinek a hagyománya. Ezt, a tettre serkentő tradíciót végső fokon nem mi ragadjuk meg, belátásunk, érdekeink vagy divatjaink szerint. Ő tart fogva minket, számonkérő befejezetlenségével.

A napokban írta valaki, hogy Petőfi csak a legendájával győzött, az eszméivel még nem. Ne riasszon a jól ismert klisével annyira ellentétes fogalmazás. Az elmúlt ötven év alatt lezajlott népi forradalmak nemcsak pirosló zászlóikra írták, de az épülő szocialista világ tudatába vésték Petőfi és látnoktársai testamentumát. Álmaik megvalósulóban vannak, vak, ki nem látja. De az út nehezebb, a feladat bonyolultabb, mint Petőfiék hitték, és, tegyük hozzá, mi gondoltuk. Még nem is olyan rég.

A nyugtalanító kérdés ez: annyi jó és rossz tapasztalat után fejleszthetjük-e magunkban az ellentmondások iránti fogékonyságot, nézhetünk-e szembe bölcsen határhelyzetekkel, követhetjük-e elég érzékenyen az ésszerű és ésszerűtlen változó metszéspontjait; vagyis lehetünk-e realisták, korszerűek úgy, hogy Petőfi romantikus hagyománya is élő és ható legyen bennünk?

A választ alighanem csak a kevésbé ünnepélyes, de nagyobb filológiai apparátussal dolgozó Petőfi-kutatás adhatja meg. Az elmaradhatatlan pótlás, amely az ismert portrét kiegészíti, a forradalmi meggyőződéséhez kínzó kételyeken, tébolyító látomásokon, dermesztő víziókon – gondoljunk csak a Felhők ciklus verseire – eljutó Petőfi arcvonásaival. Ugyanakkor a magyar tudományos publicisztika hagyományaihoz méltó szókimondással kissé szerénységre is int bennünket. Eszünkbe juttatja például, hogy Petőfi, az összeférhetetlen, mekkora kitartással, milyen remek taktikai érzékkel vont be az Arany Jánossal szervezett népies „egységfrontba” olyan pályatársakat is, akiknek a meggyőződése vagy esztétikája nem egyezett teljesen az övével. Nem is szólva arról – a romániai magyar irodalom kereken fél évszázada viaskodik, már-már rögeszmésen a kérdéssel –, hogy lehetne egy-két dolgot tanulni abból is, ahogyan Petőfi, a különben nem is csak magyar, de a történelmi fejlődés következtében jellegzetesen kelet-európai népies irányzatot termékeny szintézisbe markolta a francia revolúció, az 1848 tavaszára készülő Európa nagy vívmányával, a demokratizmus és forradalmiság eszméjével. Ül a király nagy kevélyen / A fényes királyi széken – kezdi egyik híres republikánus versét. Népi hang, majdnem népmesei indítás? Feltétlenül az. De a hűséggel becsült Béranger népdallá vált urbánus verseire is emlékeztet tagadhatatlanul.
Visszatérve a nyugtalanságra, ha csak pár szóban is, el kell mondanom egyik gondomat. Az elmúlt években, de különösen az utóbbi időben gyakran hallottuk – az egyik nyilvános vita során le is írták –: költőink írjanak közérthetően, írjanak úgy, mint Petőfi. Ha több terem lenne, bő kivonatokban ismertetném Sinkó Ervin kitűnő dolgozatát. Címe: Az érthetőség, az érthetetlenség és az értetlenség. A szerző segítőtársul opponenseivel szemben Petőfihez apellál. Akinek a „könnyen érthetősége illúzió, az értetlenség illúziója”. Mielőtt tüneményes elemzését nyújtaná a Megy a juhász szamáron prozódiai csodájának, kitér a Petőfi-ellenszenvéről hírhedt Honderű bírálatára. A gyanakvó kritikus – élvezi az esetet Sinkó – „megbotránkozva vetette fel a kérdést, hogy mely barbárság még csak feltételezni is a mi derék pórnépünk egyszeri gyermekéről, hogy az, értesülvén kedvese hirtelen történt jobblétre szenderüléséről, a szegény ártatlan fejére fog sújtani botjával”. Az ítésznek az ésszerű logika szempontjából igaza van – szögezi le Sinkó. Csakhogy a versnek nem csupán tartalma van. Azért is vers. Csak úgy bűvöl el, csak úgy válik bennünk is azzá, ami, a világirodalom egyik legszebb alkotásává, a boldogtalanság felejthetetlen szimbólumává, ha esztétikai befogadóképességgel közeledünk hozzá, mint költeményt olvassuk.

Az előbb említett hazai vita rég, idestova másfél éve hogy lezajlott. Nem tudom, okultak-e a kemény hangú hozzászólásokból költőink. Mindenesetre Petőfi segítségül hívása ebben a rossz emlékű „olvasói fórumban” figyelmeztetés volt arra nézve, hogy legnépszerűbb költőnk – nem először és valószínű, nem is utoljára – az értetlenség, tehát az ízlésbeli erőszak eszköze is lehet. S ezen nincs más mód változtatni – a kioktatás a demokrácia nevében történt, s azt a jövőben is tisztelni kell –, csak az előbb említett Petőfi-kép teljesebbé, vagyis bonyolultabbá, vagyis igazabbá tételével.
Még szerencse, hogy elég gyakoriak az évfordulók. Petőfi-évfordulóra jelent meg négy évvel ezelőtt a kétnyelvű magyar-román versgyűjtemény; a mostani megemlékezés sarkallta a Kriteriont arra, hogy Illyés Gyula szíves hozzájárulásával és segítségével nálunk első ízben kiadja a régen klasszikussá vált Petőfi-monográfiát. Ugyancsak ez az alkalom szolgáltatta az ötletet az Előrének és a Minerva Kiadónak, hogy megjelentesse népszerű Kiskönyvtárában, illetve a nagy múltú Biblioteca pentru toţi-ban kétkötetes Petőfijét; a mostani évforduló nélkül talán Dávid Gyulának és Mikó Imrének sem jutott volna eszébe Petőfi Erdélyben címmel megírni a napokban megjelent dokumentumkönyvét. Ha mindehhez hozzászámítjuk még a magyarországi kutatók új Petőfi-munkáit, és a hazai magyar és román, valamint a külföldi folyóiratok (a párizsi L’Éurope is külön Petőfi-számot jelentet meg) anyagait, az 1973-as évforduló termése örvendetesen gazdag.

Na de aztán? Miután a jubileum véget ér? S ahova ezek a kiadványok nem jutnak el? Marad a régi iskolás emlék, az esküszöveg-hagyomány maradisága. Nekünk itt, a szocialista Romániában talán az Eminescu-kultusz ápolásából kellene – persze, lehetőségeinkhez mérten – példát vennünk. Alig van év, hogy új exegéta-kiadvány meg ne jelenne; az irodalmi lapokban az Eminescu-kutatás szinte állandó téma; a rádió tavalyi eminesciana-versrovatát naponta négy-ötmillió ember hallgatta. Fél éven át…
Ne legyünk, nem lehetünk nyugodtak. Szép terhet rótt ránk a sors, őrizni Petőfi Sándor emlékét. Úgy vállalni, úgy hozzáigazodni, ahogy két nagy folytatója, Ady és József Attila tette. Ne legyünk nyugodtak, sok a tennivalónk. Évfordulókor, de főleg azután.

Megjelent A Hét IV. évolyama 1. számában, 1973. január 5-én.

Forrás: ujhet.com