NEGYEDIK fejezet,
amelyben egy másik cselekményszálon is elindulnak események

A sors néha furcsa játékokat űz a becsületes emberekkel, akik számára mindennél többet ér a személyes jó hírnevük, és mégis kétes ügyletekbe keverednek, feláldozzák mindazt, ami legfontosabb számukra, csakhogy szeretteiknek segíthessenek.

Alan Brownnak hívták a fiatalembert, aki alig egy hónapja érkezett meg a Marsra. Látszólag semmiben sem különbözött a társaitól, akik vállalták ezt a biztos, de sok veszéllyel és kihívással járó pénzkeresetet.

Fél év az út ide, itt egy év munka az ércbányában, majd fél év hazafelé az űrhajóban, és takarékos életmóddal ez alatt össze lehet rakni egy lakás árát vagy egy kisvállalkozás induló tőkéjét. Fiatalnak és elszántnak kell lenni hozzá, egészségesnek és mindent kibírónak. Eleinte a konszernek fegyencekkel próbálkoztak, volt már ilyen az emberiség történetében, a társadalom is megszabadul a nemkívánatos elemektől, és a Mars ércmezői is kiaknázódnak jelentős üzleti haszonnal.

De a bűnözők nem voltak jó munkaerők, nem vált be velük a számítás. A Földön maradt populációban sem csökkent a bűnelkövetések száma, a bányák pedig meg sem közelítették a szükséges hatékonyságot. Stratégiát váltottak a bányavállalatok, a bűnözőket, akik érvényes ítélettel lettek száműzve a Marsra, nem hozták vissza, de a bányászokat már ambiciózus fiatalokból toborozták, akik kétéves szolgálattal kellő anyagi alapot gyűjthettek egy életre. Időközben a bűnöző elemek berendezkedtek a bolygón, nőket importáltak, kaszinókat és nyerőgépeket üzemeltettek, berendezkedtek az ott dolgozók legális kifosztására. Hiába kötötte ki bárki, hogy fizetését csak a Földön, és a munka végeztével, saját kezébe adják, a kuplerájok, örömtanyák és kaszinók üzemeltetői elfogadták a becsületszót adósság ügyekben, és rendelkeztek olyan földi kapcsolatokkal, amelyek behajtották a hálójukba került áldozaton a tartozást.

Történetünk jelen idejéhez képest egy évvel korábban Alan Brown a Világbank alkalmazásában állt. Öltönyös, nyakkendős, jólfésült fiatalember volt, aki jól kiismerte már magát az intrikákkal, pletykákkal, személyes ambíciókkal behálózott irodaház hatalmi viszonyai között, és közben meg tudta őrizni a maga idejétmúltnak tekinthető becsületességét. Ám egyre jobban elhatalmasodott az undor egészséges szervezetében, látva mindazt a sok szennyet, ami a nemzetközi pénzügyletek terén, a tőzsdéken, a szegény államoknak nyújtott segélyekben, az egyéni meggazdagodások mögött zsírosan tapintható volt.

A Vezér irodájába hívatták, a legfelső szintre. Hangtalanul suhanó dekoratív titkárnők hada, valódi pörköltkávé illata a levegőben, kézzel varrott Gucci öltöny a személyi titkáron, igazi fából faragott íróasztal, a pazarló fényűzés összes nyomasztó rekvizituma mind azt sugallta: itt mindezt te is elérheted, ha ügyes vagy, hajlik a gerinced, beállsz a sorba. A Vezér teljes tíz percet szánt rá saját drága idejéből.

– Fiatalember, mi tisztában vagyunk már nagyjából az Ön képességeivel, és most egy olyan feladatot szánunk Önnek, ami nagy sikerrel, de nagy kudarccal is járhat.
– Kíváncsian várom a részleteket.
– Mit tud a kínai piacról?
– Körülbelül annyit, mint minden általánosan tájékozott munkatárs ebben a házban. Kína része a Világbanknak, de az eltérő társadalomszerkezet, iparstruktúra inkább partneri viszonyt jelent, mint integrációt.
– Nagyon jól összefoglalta, fiatalember, a lényeget. Ha kicsit mélyebbre ásunk, akkor akár úgy is tekinthető, mint ellenségek között megkötött üzletek sorozata ez a kapcsolat. A keleti térségek nem az individualista utat választották, amikor beszűkültek az erőforrások, amire viszont mi tradicionálisan ráálltunk már korábban. Így, ha nem is harcnak, de eltérő világkísérletek versenyének fogható föl a helyzet, amelyben nem legyőzni akarjuk egymást, de hosszú távon mindenképpen azt bizonyítani, hogy mi vagyunk életképesek, a másik vesztésre van ítélve. Amolyan hidegháború zajlik. Mi teszünk óvatos kísérleteket a kollektív megoldások irányába, természetesen egy jottányit sem engedve az elveinkből, ők pedig megpróbálkoznak az egyéni érdekeltség elismerésével az ipar és a kereskedelem területén. Kereskedni kell, a pénzforgalom hatalmas, és az egyenleg óriási passzívumot mutat részünkről, és hatalmas aktívumot Kína oldalán. Ha így folytatódnak a trendek, akkor pár évtized múlva megvesznek bennünket szőröstül-bőröstül.
– Gondolom, ebben a folyamatban szán nekem valamilyen szerepet.
– Pontosan. Önnek eltűnt még kisgyermek korában az édesapja, édesanyja emberfeletti erőfeszítéssel taníttatta Önt, és most mi lehetőséget kínálunk, hogy ezt a nagy áldozatot meghálálja, olyan körülményeket teremthessen édesanyjának, amilyeneket megérdemel. Nagyon nagy összegeket kereshet a következő időszakban, ha helyén az esze.
– Ha jól értem, akkor valami félig legális piszkos munkát akarnak reám bízni.
– Oh, fiatalság, lendület! Ugyan már! Ön egy szabályos világbanki attasé lesz Kínában, és csak annyi a dolga, hogy megtalálja a rendszer gyenge pontjait. Tisztán szakma. Minden segítséget megkap tőlünk, egy egész elemző csoport áll majd maga mögött. Gondoljon bele, ha csak minden kínaitól el tudunk venni egy dollárt, azzal milliárdossá lehet válni! Rosszul fogalmaztam, mi nem akarunk senkitől elvenni semmit. Pusztán pénzpiaci akcióterveket dolgozunk ki. Minden az Ön leleményességén és kreativitásán múlik. Egy hatalmas kihívás.
– Mondhatom erre azt, hogy köszönöm, nem kérek belőle?

Előzménye is volt természetesen a beszélgetésnek, amiről a vezér nem tudhatott. Vagy ha tudott, akkor még piszkosabb az egész ügy. Alan tisztességben megőszült édesanyja egy napon gyengének érezte magát, s idő előtt visszatért rendszeres egészségügyi sétájáról. A lakásban az az érzése támadt, hogy nincsen egyedül. Azonnal és késlekedés nélkül megnyomta a riasztót. Két percen belül helyszínen volt a rendőrség, nem találtak senkit a lakásban, de a nyomrögzítők azonnal konstatálták, hogy nem képzelődésről van szó, idegen szagnyomokat találtak a lakás levegőjében. Semmi nem tűnt el. Alan a személyes kompjúterén tapasztalta aznap este, hogy valaki belenyúlt a rendszerbe. Erről nem is szólt édesanyjának.

A maga számítógépes eszközeivel nyomába eredt a behatolónak. Hatalmas gyakorlattal rendelkezett a világhálón. Kicsiny fiúcska kora óta nyomozott, kutatott, kereste az édesapját. A világháló csodálatos találmány, viszont végtelen, mint a világmindenség, minden információ megtalálható rajta, de éppen a mennyiség mérhetetlensége a legnagyobb hátránya egyben. Elterelő, hamis, manipulált adatok tömege, rossz emberek megtévesztő manőverei, tiltott tartalmak, ellenőrizhetetlen állítások, mind csak a gyanútlan felhasználók megtévesztésére. Az egész fejlett világ be van kamerázva, mikrofonozva, hatalmas adattárolók őrzik végtelen ideig a felvételeket, mégis el lehet tűnni a rendszerből, el lehet tévedni a labirintusban. Minden ember ezerféle nyilvántartásban szerepel, mert megszületett valahol, egészségügyi ellátásban részesült, lakott és dolgozott, üzletekben, vendéglőkben, utcán és munkahelyen, mindenütt rögzítik minden lépését. Talán csak az otthonok részesülnek védelemben, ahol mindenki maga dönt arról, eltűri-e a kamerákat. Egyre többen választják ez utóbbit, mert betörés, rablás esetén a rendőrségnek könnyebb a dolga, a szabadság csak illúzió. Mégis el lehet tűnni, meg lehet szökni nyom nélkül a rendszerből. Az eredménytelen keresésnek annyi haszna volt, hogy Alan profi módon tájékozódott, titkosszolgálati főtisztek tudásával vetekedtek megszerzett képességei. Több napos kemény munkájába telt, amíg a rendőrség által rögzített szagnyomot, amelyet ő is gyorsan elmentett, megtalálta egy nyilvántartásban. Innen kezdve még nehezebb lett a dolog, titkos, erős zárral védett archívumokba kellett betörnie, amíg körvonalazódtak sejtései. Az amerikai és a kínai titkosszolgálat egyszerre vetette ki rá a hálóját, azután megtalálta a lakásban a manipulációs kis adó-vevőt, amellyel a tudatát akarták befolyásolni. Innen kezdve minden ügyességére szükség volt. Úgy kellett átprogramoznia a borsószemnyi manipulátort, hogy a készülék üzemeltetői még csak gyanút se foghassanak. Ehhez talált egy kisiparost a Neten, akivel kódolt üzenetek formájában megkötötte az üzletet. Minden megtakarított pénze ráment. Úgy érezte, bekerítették, ebből a mocsárból nem lehet menekülni, csak úgy, ha mindent föléget maga körül az ember, kiszakítja magát a rendszerből.

Kötött egy nagy összegű életbiztosítást az édesanyja nevére, és másnap már be is szállt a Marsra induló munkáscsapat tagjaként az űrhajóba. Vagy ott pusztul, vagy kibírja a két évet, és akkor lesz elég pénze arra, hogy új alapokon fölépítse az életét.

Következik egy újabb NEGYEDIK fejezet,
amelyben egy másik cselekményszálon is elindulnak események / A hős meg akarta hódítani a sziklavárat, és az – az ölébe hullt

1. Somorčík Sz. Rozália:
   2011. augusztus 4. 22:12

   Látom vannak fejlemények.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ