János viteazul (fragment) /János vitéz (részlet)

(Traducere de Csata Ernő)

Înflăcărate bat razele de vară
Pe cioban, de pe bolta cerească.
Este de prisos să bată așa tare,
Ciobanul rabdă o căldură mare.

În inimă arde focul dragostei,
Cum paște turma la capul cătunei.
Până când le lasă oile să pască,
El stă pe șubă întinsă în iarbă.

În juru-i mii de flori pestrițe,
Dar el nu e interesat de florile;
La o aruncare un pârâu curge,
Privirea sa doar acolo fuge.

Dar nu la luciu, la apa spumată,
Doar la o fată, care stă în apă,
La statura zveltă a fetei blonde,
La părul ei lung, la forme rotunde.

Fusta ei la genunchi întoarsă,
Căci la pârâu ea rufe spală;
Din apă abia se văd genunchii,
O plăcere pentru Kukoricza Jancsi.


Că ciobanul tolănit în iarbă
E Kukoricza Jancsi, în persoană?
Iar în pârâu, cine spală rufe,
Mărgăritara lui Jancsi, Ilus e.

,,Perla inimii tu, Iluska dragă!”
Kukoricza Jancsi, o apalează:
,,Uite-te aici, căci în lume
Doar tu ești vrâjile mele scumpe.

Privește-mă cu ochii tăi negri,
Vino din apă, pentru a te cuceri;
Ieși la mal doar pentru o clipă,
Las sufletul pe buza ta rumenită.

,,Stii Jancsi, as veni bucuroasă,
Dar spălatul vreau să gat în grabă;
Mă grăbesc, că am viață grea,
Sunt fată vitregă pentru mama mea.”

Astea-s vorbele blondei Iluska,
Si rufele spăla harnică, într-una.
Dar păstorul se ridică de pe subă,
Se apropie seducător, să spună:

,,Vino porumbită, vino turturică!
Sărutul, apucatul fac acușică;
Mama ta vitregă nu-i aproape,
Nu-l lăsa iubitul cu o chemare.”


A scos-o pe fată cu vorbe gingase,
I-a prins talia cu ambele brate,
Cât a sărutat-o, nimeni nu stie,
Cel ce stie tot, numai ăla stie.

*

Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Az ég tetejéről a juhászbojtárra.
Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,
A juhásznak úgyis nagy melege vagyon.

Szerelem tüze ég fiatal szívében,
Úgy legelteti a nyájt a faluvégen.
Faluvégen nyája míg szerte legelész,
Ő addig subáján a fűben heverész.

Tenger virág nyílik tarkán körülötte,
De ő a virágra szemét nem vetette;
Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak,
Bámuló szemei odatapadtanak.

De nem ám a patak csillámló habjára,
Hanem a patakban egy szőke kislyányra,
A szőke kislyánynak karcsú termetére,
Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.

Kisleány szoknyája térdig föl van hajtva,
Mivelhogy ruhákat mos a friss patakba’;
Kilátszik a vízből két szép térdecskéje
Kukoricza Jancsi gyönyörűségére.

Mert a pázsit fölött heverésző juhász
Kukoricza Jancsi, ki is lehetne más?
Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza,
Iluska az, Jancsi szivének gyöngyháza.

„Szívemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!”
Kukoricza Jancsi így szólott hozzája:
„Pillants ide, hiszen ezen a világon
Csak te vagy énnekem minden mulatságom.

Vesd reám sugarát kökényszemeidnek,
Gyere ki a vízből, hadd öleljelek meg;
Gyere ki a partra csak egy pillanatra,
Rácsókolom lelkem piros ajakadra!”

„Tudod, Jancsi szívem, örömest kimennék,
Ha a mosással oly igen nem sietnék;
Sietek, mert másképp velem rosszul bánnak,
Mostoha gyermeke vagyok én anyámnak.”

Ezeket mondotta szőke szép Iluska,
S a ruhákat egyre nagy serényen mosta.
De a juhászbojtár fölkel subájáról,
Közelebb megy hozzá, s csalogatva így szól:

„Gyere ki, galambom! gyere ki, gerlicém!
A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én;
Aztán a mostohád sincs itt a közelben,
Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen.”

Kicsalta a leányt édes beszédével,
Átfogta derekát mind a két kezével,
Megcsókolta száját nem egyszer sem százszor,
Ki mindeneket tud: az tudja csak, hányszor.