Megszólított lettem. Ismét.

Amikor az életre szólítottak, nehezen akartam jönni. Anyám is nehezen tudott elengedni. Féltett attól a világtól, amiben ő is idegen volt, és amely számára élete során egyre idegenebb lett. Az idegenség alaptapasztalás számomra. Szeretnék megérkezni végre, valahová, ahol otthon vagyok. Körülöttem sokan mondták, hogy ez a világ nem otthonunk, de ezt nem tartom igaznak. Azt a véleményt sem osztom, hogy azért születünk, hogy valahol otthon legyünk.

Buddha és Jézus egyaránt otthontalan volt. Az egyik királyi udvarban született, a másik egy falusi pajtában, nem ezen múlott a dolog. Jó kommunikációs képessége volt mindkettőjüknek, sokan vették körül őket. Ezen sem múlott. Az élet felé szeretettel fordultak, nem voltak közönyösek, nem undorodtak a testi léttől. Tehát nem az élet volt idegen számukra. A valótlanságok világában voltak otthontalanok, mert keresztül láttak ezen a szövedéken, amely az eltelt évszázadok óta csak tovább kuszálódott.

A valóság és a valótlanság olyan elegyet alkot, mint Hamupipőke meséjében a lencse és a hamu. Aki vállalkozik rá, hogy a hamuból lencsét válogat, az maga is kormos lesz. Talán nem véletlenül jut eszembe Hamupipőke, gyermekkorom kedvenc meséje. Emlékszünk rá, hogy nem önszántából válogatott lencsét, és arra is, hogy végül eljött érte a királyfi. A mesében. A mesében lelepleződik a valótlanság és nyilvánvalóvá lesz az, ami az igazi valóság. A mesében.

A mese a valótlan és a valós közötti tartomány. Hajlamosak vagyunk a valótlanság körébe utalni, pedig nem oda tartozik. Talán nemcsak köztes tartomány, hanem átfogó is, átöleli a valóst és a valótlant. Szimbolikus. Ellentmondásos, mert túl mutat minden kettősségen, anélkül hogy feloldaná az ellentéteket. A mesében ott rejtőzik a mondhatatlan: a tao.

Hol? Talán az elhagyott cipellőben? Vagy inkább az összevillanó tekintetekben, amelyek új irányt adnak az életnek?

A Biblia az Örökkévaló arcáról beszél. Különös, hiszen ezt az arcot soha senki nem látta. Az sem tudható bizonyossággal, hogy van-e létező tulajdonosa. Azonban, túl minden spekuláción és confessión, elemi tapasztalat az Arc tekintete, amely „terajtad” világosodik, téged emel saját fényébe. Az Arc a másikra irányuló tekintetben él. Bergyajev és Lévinas filozófiája erről szól, a személyiség misztériumáról.

Hamupipőkének el kellett szöknie otthonról a bálba, hogy orcáján felragyogjon a Királyfi tekintete. A bál olyasmi, mint a vallások rítusai. Kikapcsolódás. A mostoha és lányai ott pózolnak a szentély körül. A Királyfi azonban rájuk sem hederít. Hamupipőke szökevényként kerül oda, ismét és ismét. Sorsa a szökésben lévő, önmagát álcázni kénytelen emberé. A Királyfi számára mégis ő az, aki érdekes. Mert az ő személye valóságos a jelmezbálban, noha szökevény, és ő maga is álarcot visel.

Nem az álarc tesz valótlanná.

Gyermekként a Hamupipőkét meséltem a földszinti ablakból az utcán járóknak. Valamiért magával ragadott ez a mese, talán azért, mert Anyám kicsit önmagát is belelátta a történetbe. Gyermekként vajon kivel azonosultam? Szerettem volna az árva lány megmentője lenni? Nem tudom, de az biztos, hogy már akkor is megfogott Hamupipőke elszántsága, ahogyan újra meg újra kiszökik a bezártságból, a kényszerei közül.

*Lombos Antal (Budapest, 1948) szabadon gondolkodó nyugdíjas szociológus

 

Bátai Sándor grafikája

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ