Hajnali öt óra után néhány perccel álltam be a sorba, de így is legalább egy tucat ember fagyoskodott már előttem. A boltot csak reggel hétkor nyitották, de aki akkor érkezett, annak már garantáltan nem jutott tej (hogy tejfelről, vajról már ne is beszéljek). Akkoriban minden termék „ársapkás” volt Romániában, csak épp szinte semmit lehetett kapni. Márpedig tej nélkül nem mehettem haza, a fiam alig másfél éves volt, tőle nem lehetett megvonni a tejadagját.

Nézegettem a sorstársaimat. Ady jutott eszembe: „Koldus, rossz álmú zsellér ébred, / Lompos, bús kutya csahol…” Valahogy ilyen hangulatú volt az a reggel. Mogorva, kedvetlen emberek nyomták el az ásíthatnékjukat, miközben egyik lábukról a másikra álltak. A 82 éves szomszéd néni kisszéket, kispárnát is hozott, mert egyébként nem bírt volna órákig álldogálni. Aztán fél hét körül megélénkült a beszélgetés: „Vajon hoznak, ma? Lehet nem is hoznak, tegnap is csak két ládával, hát mi az ennyi embernek?” Aztán hét óra előtt öt perccel befutott a tejeskocsi. Mozgolódás, lökdösődés, mindenki árgus szemmel figyelte, ahogyan a sofőr és az anyagbeszerző (Szabó Pista) gyakorlott mozdulatokkal pakolták le a ládákba rakott zacskós tejet. A várakozók közben gyorsan fejszámoltak, hogy nekik vajon jut-e még.

„A héten már nem jövök többet” – kiáltotta a sofőr és nagy csattanással bevágta a furgon fémajtaját, ráfordította a reteszt és már indult is, a kipufogó gáz erős bűzét hagyva maga után. Néhányan észrevették, hogy az elárusítónő (Marika) miközben aláírta az átvételi igazolványt, egy ügyes mozdulattal néhány zacskó tejet elrejtett az íróasztala szekrényében. Ebből nagy ribillió lett. A népek erélyesen követelték, hogy Marika „ossza ki” a teljes árukészletet, ne halmozza fel. Marika viszont súlyosbította a helyzetét, mert letagadta, hogy félretett az áruból. A harciasabb vevők – többnyire azok, akik a sor kritikus zónájában álltak, ahol számításaik szerint elfogyhat a tej – radikális megoldásokat sürgettek: „Jöjjön a Milícia, oszt számolják meg a zacskókat”. „Mer’ azír’, nem jut nekünk, mer’ a <<dzsesztionárok>> (üzletvezetők) <<delapidálják>> (elsikkasztják) a tejet, oszt mi meg állunk itt potyára, mint a marhák”. A forradalmi hangulat kissé alábbhagyott, amikor Marika elkezdte „osztani” a tejet. Aki megkapta, boldogan pattant fel a biciklijére, a többiek pedig egyre idegesebben és türelmetlenebbül várták, hogy sorra kerüljenek.

Szomorúan ballagtam haza. Senki nem Ceauşescut, vagy a rezsimet szidta, hanem Marikát, aki megpróbált kiügyesedni magának, vagy valaki másnak két liter zacskós tejet. „Soha nem fog itt változni semmi – mondtam elkeseredetten az akkor ébredő feleségemnek és kihúztam a raffia szatyorból, a lyukas zacskót, amiből időközben egy deci tej már kicsöpögött.