Max Blecher: Fényes odú (Naplóregény-részlet)
Max Blecher (1909–1938)
„Blecher úgy él, hogy közeli viszonyt ápol a halállal.“ (Mihail Sebastian)
Bár Max Blecher a XX. század szülötte, mégis a XXI. század írója lett, ugyanis a szinte teljesen elfeledett alkotót az utóbbi időszakban újra felfedezték. Sajátos világának kialakulásában tragikus módon szerepet játszott a Pott-betegségnek is nevezett csonttuberkulózis okozta mérhetetlen szenvedés. Blecher betegségét 1928-ban diagnosztizálták, majd francia, svájci és román szanatóriumokban kezelték.
Utolsó éveit a szülei vásárolta kis házban tölti Románvásár külvárosában (Moldva, Románia). Itt látogatják meg barátai, többek között Mihail Sebastian, aki Naplójában (Jurnal, 1995) több ízben is megemlékezik szerencsétlen sorsú írótársáról.
Első elbeszélése Tudor Arghezi lapjában (Bilete de papagal) lát napvilágot 1930-ban, de közöl André Bretonnál, a Le Surréalisme au service de la révolution-ban is. Levelezőtársai között találjuk Bretont, André Gide-et, Martin Heideggert, Geo Bogzát, Ilarie Voroncát és Mihail Sebastiant.
Művei: Corp transparent (versek, 1934), Întâmplări în irealitatea imediată (regény, 1936), Inimi cicatrizate (regény, 1937), Vizuina luminată (regény, 1971).
Munkáit lefordították angolra, németre, olaszra, franciára, spanyolra. Magyarul: Történetek a közvetlen irrealitásban (2016, Kriterion, ford.: Vallasek Júlia); Áttetsző test (2018, Lector, ford.: Balázs Imre József); Heges szívek (2018, Kriterion, ford.: Boda Edit)
Radu Jude 2016-ban forgalomba került filmje (Inimi cicatrizate – Sebhelyes szívek) Blecher második regényének nem egyszerű megfilmesítése, hanem annak szubjektív olvasata.
(B. E.)
Max Blecher
Fényes odú
Naplóregény-részlet
A szemhéjam mögött előbukkanó összes gondolat, emlék és látomás teljesen nyomtalanul szívódik fel a bőröm határolta langyos sötétségben. Ebben a langyosságban és megnevezhetetlen bensőségességben teljesen összefolyva, egymással egészen összetéveszthetően pihennek az emlékek, az érzések, minden, amiről azt hisszük, életünkben valaha fontos volt. Felidézhetjük ezt vagy amazt az emlékünket, de közben semmi sem árulja el, hogy éppen a szóban forgó volna-e a legértékesebb, a legjelentőségteljesebb, legfontosabb. Még az is megesik, hogy a korábban jelentősnek, rendkívül drámainak vélt dolgok az idő múlásának fényében elmosódottakká, halványakká, vérszegényekké válnak, ez pedig még szomorúsággal is eltölthetne bennünket, ha éppenséggel már egyenesen nem pont untatna; más esetekben viszont úgy járunk, hogy a másodlagosnak vélt részletek, akarom mondani, az emlékkép „keletkezésének” időpontjában a „jelentéktelen” kategóriájába száműzöttek egyszerre csak egészen megvilágosodásszerűekké, rendkívüliekké válnak.
Úgy vélem, ezt a következőképpen lehetne magyarázni: az életet minden egyes percében csak képzeljük, az élet pedig kizárólag arra az egyetlen egy pillanatra érvényes, plusz csakis úgy, ahogy akkor éppen elképzeljük. Így hát álmodni és élni: ugyanaz. Ha álmodunk, az álom történésének pillanatában a benne végbemenő eseménysorok pusztán az éjszakai álom pillanataira érvényesek, hasonlóképpen ahhoz, ahogy mindennapi életünkben a gondolatok, az események csakis a történés pillanatára érvényesek, éspedig úgy, amint azt az adott pillanatban elképzeljük. Ha mégis hajlandók volnánk elhinni, hogy az események tőlünk függetlenek, próbáljuk meg szemünket lehunyni tragikus esemény közepette, és látni fogjuk, hogy olyan teljesen hermetikus belső függetlenséghez jutunk vissza, melynek sötétségébe bármilyen emléket, bármiféle gondolatot vagy általunk óhajtott képet bele tudunk helyezni, a tragikus pillanat legeslegközepébe akár egy tréfát is odatehetünk, vagy egy anekdotát, még egy könyvcímet is, esetleg egy mozifilm témáját.
Nyitott szemmel pedig, rendkívülien megfeszített figyelmet mímelve, valaki igen komoly témájú beszédét hallgatva számtalanszor nekiláttam az éppen folyó témával párhuzamos dialógust indítani, mely teljesen eltérő jellegű, néha fantasztikus, máskor meg csak szórakoztató volt.
Mindeközben arcom teljesen komoly maradt… Emlékszem, többször is előfordult – teljesen „önkéntelenül” és anélkül, hogy uralkodni tudtam volna rajta –, hogy amikor például a legdrámaibb részletekkel megtűzdelt elhalálozás fájdalmas és szörnyű eseményeit mesélték nekem, bensőmben, személyes kis színházam pódiumán a legviccesebb, legexcentrikusabb gumiállatkák csapata jelent meg, melyek rajzfilmekből ismeretes táncokat táncoltak, akrobatamutatványokkal, ugrásokkal jeleskedtek, mulatságos, különleges, sőt egyenesen nevetséges módon.
Szomorúan hallgattam, homlokomat ráncoltam. Miféle ismeretlen dolgok lapulnak a velünk beszélgető ember bőrzsákjában!
A valóság lényege – alapjában véve – értelmetlen és jelentéktelen változatosságok mérhetetlen fokú zavarossága. Még az általunk jól körülhatároltnak vélt külső történések is sokszor összekeverik a témát, a díszlet megvilágításához szükséges fényeket, de az esemény végigjátszásához szükséges szereplők szerepét is. Ahova súlyos, szomorú szereplőre volna igény, a valóság néha oda éppenséggel olyan gyengét helyez, amely pont csak elboldogul, és amely – mindenekelőtt erről van szó – nem találja helyét a darabban.
A szanatóriumban voltak olyan beteg férfiak és nők, de főleg ez utóbbiak, melyek, úgy tűnt, mióta világ a világ, mozgásképtelenségre, fájdalomra és beletörődésre teremtődtek, így szerepelhetett ez a világegyetem ki tudja miféle titokzatos rovatában. Ismertem egy vénlányt, aki fiútestvérével együtt elszenvedett autóbalesete következtében maradandó sérüléseket szerzett, mindkét térde csonttuberkulózisos volt. Sápadt lány volt, fekete haját hátrafésülve hordta, vékony kezei vérszegények, szelíd állatéhoz hasonló nyugodt tekintetű szeme mindig kissé nedvesnek tűnt.
Ha enni jött az étkezőbe, mindig magával hozta isten tudja miféle kegyes litániákat tartalmazó könyvét, abba fúrta bele fejét, abban merült el két fogás között. Egyszer aztán meglátogatta a fiútestvére. Nos, éppenséggel kiszúrta az ember szemét, hogy a baleset milyen jól „rendezte” el a dolgokat azzal, hogy a lány a fiú miatt lett beteg, miközben az utóbbi épségben megúszta – hiszen amennyire a lány szelíd, sőt belenyugvó volt mártíromságában kegyes magaviseletével, testvére épp olyan mértékben volt erős és jóképű. És ha netán az ember azt hitte volna, hogy a beteg lány sápkóros melankóliáját betegsége okozza, a fiútestvér kint a kertben, persze az emlegetett személy távollétekor, suttogva, sietett cáfolni az efféle feltételezéseket.
– Mindig is ilyen volt… amióta csak ismerem. Naphosszat fekve fejfájósan bújta a kegyes olvasmányokat… olyan, mint mindig… biztosítom önöket, hogy betegsége egyáltalán nem változtatta meg, még a nyakában hordott medalionokat is ugyanúgy viseli…
Természetesen voltak persze ennek az elméletnek ellentmondó jelenségek is, azok pedig számomra figyelemreméltóbbaknak és megrázóbbaknak tűntek.
A szanatóriumban egymást követték a különbnél különb események és sorsok látványai. Régi fényképalbum fellapozása közben tucatnyi fájdalom – és a csodálatos nyári délutánon, a kert egyik virágoktól roskadozó bokrának árnyékában készült fotón előragyogó mosoly mögé fesztelenséggel elsüllyesztett tragédia jut eszembe. Íme, a filmcsillag mosolyú Teddy, aki a kerekes kocsiján is „lázadó” volt.
Aprócska termetű, szép lány volt, orrát magasan hordta, hangsúlyosan párizsi lány, aki a nagyvárosbeli élet hatására egykettőre „talpraesetté” vált.
A gutieren fekve is ugyanúgy öltözködött, mint azelőtt. Ő volt az egyetlen, aki rövid szoknyás angol kosztümben és selyemharisnyában jött az étkezőbe, így aztán, ha felemelte lábát a gutieren, a helyiség összes idős asszonysága összesúgott, hogy íme, Teddy már megint „illetlenül” helyezkedett el. Idővel azonban hozzászoktak viselkedéséhez, de még ahhoz is, hogy étkezés után filteres kávét rendelt, mellé pedig parafaszipkával elfüstölt egy szál „Craven A” cigarettát.
Igazi kis rafinált párizsi nő volt, akit, míg saját lábain állt, igencsak elkényeztethettek.
Barátokká válva szobájába is bejártam, ahol gyakran mesélt a hódolóival megélt kalandjairól.
A hónap bizonyos napjain nagy izgalommal várta a levélkézbesítőt, engem kért meg, hogy figyeljem az újságok tudósítását a Dakarból érkező küldeményszállító hajókról, ő ugyanis sose vásárolta meg.
Néhányszor nyugat-afrikai bélyeggel ellátott óriási borítékokat láttam asztalán, csak azt furcsállottam, hogy kivétel nélkül poste restante címezték Teddy Pelisier kisasszony részére, mégpedig Párizs egyik külvárosi postahivatalába.
Egyszer aztán megkérdeztem, honnan kapja ezeket a leveleket, mire minden kertelés nélkül elárulta, hogy „kis szeretőjétől”, aki még a megbetegedés előtt kimenvén a gyarmatokra, mit sem tudott Berckről és betegségről, tehát a megadott címre tovább is írogatott, ott Teddy lánytestvére átvette a leveleket, amiket aztán elpostázott a szanatóriumba. Ahogy mesélte, egy őt indulás előtt még éppenséggel feleségül is venni akaró fiatal mérnökről van szó, aki vagyonszerzés céljával vállalta a pár éves gyarmati szolgálatot, hogy az országba visszatérve végre megállapodhasson. Sok fotót mutatott kettőjükről, a lány vékonyka, rá csodálatosan passzoló ruhákban, a férfi komoly, szájában pipa, hol elragadtatással néz Teddyre, hol derekánál fogva magához öleli. A képek a Deauville-i kaszinó előtt készültek, illetve más belga városok parkjaiban – a férfinak voltak rokonai Belgiumban, és jó magaviseletű, egymáshoz találó jegyesekként meglátogatták őket. Megesett, hogy éppen az ott tartózkodásom alatti délutáni órákban, pont a fényképalbum lapozgatása közben kopogtatott a Teddy láza felől érdeklődő ápolónő, és olyankor óriási méltánytalanság lett volna éppen abban az időintervallumban rápillantani, mondjuk a Baleárokon vakációzó, hajóval tovasikló, fehér matrózruhás lányt ábrázoló képre, miközben az a lány éppen úgy, mint bármely beteg, hóna alá illeszti a lázmérőt, majd bandzsítva, szájbiggyesztve közli a szoba közepén érzékelten krumpliként várakozó nővérrel, hogy az eszköz 38,1 fokot mutat, viszont jól érzi magát – mindezt azért, hogy én el ne menjek.
Kimondhatatlanul igazságtalan, hogy egy ilyen, gyönyörökre és kényeztetésre született lény belekerülhetett a neuraszténiás, komor „kinyújtóztatottak” sorába, az óceánparti homokdűnék között elvesző szanatórium folyosójára, olyan magányba és elzártságba zuhanva, mely nemcsak hogy agyonkínozta, hanem azt mutatta, hogy a valóság borzasztóan összekeverte a történetek fonalát.
Egy napon, lánytestvére közreműködésével, Dakarból kisebb-nagyobb vadállatok cserzett bőrét tartalmazó óriás csomag érkezett.
Emlékszem, hogy volt köztük egy ágyterítő, melyet négy darab átlósan elhelyezett bőrből készítettek, kettő antiloptól származott, kettő viszont ismeretlen állattól: márványos volt, akár a tigrisé, ám a szőrszálak lágyak, bársonyosan puhák.
Aznap délután azonban a rendkívüli csomag fölötti örvendezés helyett Teddy szomorúan sírdogált. Elmondta, hogy étkezés óta egyfolytában csak sír, mivel a férfi semmit sem tud a betegségről, ő pedig íme, lázasan fekszik a gutieren. És öklével jól ráhúzott a kocsimatracra, amikor „a gutieren” szót fogcsikorgatva kiejtette.
– Meggyógyulsz majd, Teddy. Visszatértéig talpraállsz, s úgy fogadod majd mosolyogva a Bordeaux-i kikötőbe befutó hajóját, mintha mi sem történt volna.
Betegsége valójában még annál is előrehaladottabb volt, mint ahogy ő maga vélte, két csigolyája mellett veséjét is megtámadta a kór, erre utalt fehérjetartalmú vizelete, így hát szigorú, só nélküli étrendet kellett követnie, még az ebéd utáni filteres kávéról is le kellett mondania.
Pár hónap leforgása alatt ijesztően lefogyott. Akkoriban meglátogatta lánytestvére. A testvér megtudta az orvostól, hogy ki kell venni Teddy tönkrement veséjét.
Azon a délutánon mindannyian moziba mentünk. A bercki mozitermek végébe egyfajta magas padsort helyeztek, amelyre felkerülhettek a betegek gutierjei*. Ha az ember életében először pillantotta meg ezt az egymástól két jól elkülönített részre osztott helyiséget, igazán akadt oka a csodálkozásra: külön a „kinyújtóztatottak”, és külön a széken üldögélők. Ha leoltották a villanyt, és a vászon felől induló tompa fényfátylak furcsán sápadt világossággal borították be a fekvő alakokat, azt lehetett volna hinni, hogy a terem egyik felében valamelyik múzeum nyitott szarkofágú bebalzsamozott testeit lehet látni, méghozzá éjnek évadján.
Teddy mellett voltam, aki aznap reggel szerzett tudomást a műtétről, éppen azért jött moziba, hogy ne kelljen önmagát emésztve szobájában üldögélnie. Villanyoltáskor jó kedélyűnek, de legalábbis egykedvűnek tűnt, ám úgy a vetítés felénél rájöttem, hogy könnyezik. Ráláttam sápatag arcára, pofacsontjai a mozivászon fehér fényénél a szokásosnál is jobban kiütköztek, amitől felismerhetetlenné vált. Csordogáló könnye által elmosott fekete szempillafestéke orcáján két sötét, bizarr csíkká alakult, gipsszel bevont halott ember szénnel festett, rendkívül szokatlan halotti tetoválására emlékeztetett, amint azt néhol fényképeken is látni lehet: némely vad törzs hagyományosan ily módon festi ki a tetemeket.
A film vége előtt, ahogy tudta, megtörölte szemét, ám az elkövetkező napokban továbbra is szomorú maradt. És történt még valami váratlan dolog, ami érezhetően súlyosbította a helyzetet. Az előre nem látható dolgok mágneses tulajdonsága következtében az eleve fájdalmas események még súlyosabb és kiszámíthatatlanabb bonyodalmakat vonzanak magukhoz. Mérnök barátja hosszú levélben számolt be arról, hogy a cégtől, melynek kötelékében dolgozott, jövő nyárra sikerült egy két hónapos szabadságot kialkudnia, amit természetesen csakis jegyesével szeretne tölteni Franciaországban.
Teddy szomorúan mutatta a levelet.
– Azt hittem, sikerül valahogy elkerülni a kellemetlen helyzeteket, ám íme, a nagy öröm helyett keserűséget és szomorúságot fogok okozni neki…
Néhány nap múlva megműtötték, utána pár napig még láttam, aztán átszállították egy Párizs környéki szanatóriumba, ahol meg is halt, állítólag azért mert nem tudott táplálékot magához venni, ráadásul a megmaradt fél veséje is megfertőződött – tehát korántsem a műtét miatt, elvégre az teljesen sikeres volt, ahogy szakértő módon az orvosok mondogatni szokták. Korunk gyógyászati logikájában előfordulnak ilyen aprócska kimagyarázkodások, melyeket a szofizmáktól és paradoxonoktól egészen különálló kategóriába kell sorolnunk, éspedig: a „fájdalmas következményekkel” járó sajátos okfejtések csoportjába. Azt hiszem, hasznos újítás származna ebből a logikában és erkölcstanban, ám teljességgel haszontalan valami a beteg és szülei szempontjából nézve.
Amikor Teddyt a szanatóriumban láttam, a helyiség közepét egészen elfoglaló speciális ún. „Dupont”-ágyon feküdt. Egy rakás dolgot ki kellett vinni a szobájából, csakhogy az egész hóbelevancos cső- és rúdrengeteg beférhessen. Olyan volt, mint valami behemót gép a külön számára kiürített szobában, egy szövőgép, melynek közepén a szokványosan elvárható vég vászon helyett csak a fekvő beteg testét rejtő törékeny, fehér ágyacska található.
A könnyen elérhető, célirányosan készített fogantyúknak és csavaroknak köszönhetően a keretet, amin feküdt, bármely irányba el lehetett forgatni.
Kötözéskor, mosdatáskor ezt a keretet emelőkarokkal és kötelekkel magasba lehetett húzni, alul pedig néhány heveder meglazításával hozzá lehetett férni a kérdéses testfelületekhez.
– Milyen bonyolult szerkezet ez eljövendő halálom pofonegyszerűségéhez képest… – suttogta Teddy, engem pedig elborzasztott, mennyire világos előtte állapotának súlyossága.
– Jobb ez így – tette hozzá –, sokkal jobb… jobb, ha a jegyesem egy sírhalom fölött zokog, minthogy egy beteg nőt kellene sajnálnia.
És tényleg jobb.
Teddy esetében a vég valamennyire elrendezte a dolgokat, elsimította a témák és szerepek vonatkozásában támadt zavarosságot, melyet a valóság élete folyamatába belevitt.
Eddig még csak a guruló mentőautó párás ablakán át láttam azt a Párizs környéki nagy és szép temetőt, amelyben ez a szerelemre és életre termett lány mellkasra tett kezekkel, haloványan és illedelmesen nyugoszik, senki se fogja már sose megtudni, hogy a halála előtti napokban milyen csontsovány lett, szemei mekkorára nőttek.
Az ápolt temetőbe szemerkélő, hideg esőben érkezik majd az esőköpenybe burkolózott mérnök, egy csokor virágot is hoz, jól becsomagolva, nehogy megnedvesedjék, ráhelyezi a tiszta, egyszerű kőlapra, mely senkinek soha nem fog már kifecsegni semmit.
És egzotikus szőrmék fekszenek széthányva valahol egy díványon, egy titkos szekrényben ott egy fényképalbum, de ott van egy jól lezárt doboz is, mely a távoli Dakarból küldött leveleket és felbélyegzett borítékokat tartalmazza.
Mindeközben Berckbe továbbra is jönnek majd a gyógyulni vágyó valódi betegek, csontvázszerűek, keserű és szomorú mosolyúak, és jönnek az aggodalmaikkal, bénultságaikkal, a kötözött testrészeikkel, a családjukkal, a fájdalmaikkal és a gennyel.
Azt hiszem, igaza volt Teddynek, amikor azt mondta: jobb ez így.
*„A gutier olyan találmány, ami a beteg emberből egészségest csinál. Egyesíti magában az ágy, a lovaskocsi és a láb funkcióit. A gutier négy nagy gumikerékkel és a test méreteinek pontosan megfelelő kerettel rendelkező kocsi, ebben nyugszik a beteg, a keret és a kerekek között erős rugók találhatók, amelyek csökkentik az út egyenetlenségei okozta rázkódást.
A pénztelen betegek szanatóriumaiban, ahol a szobák közösek, a betegek pedig szokványos ágyban feküsznek, a gutiert kizárólag tengerparti séták alkalmával használják. Bizonyos szállókban és magánvillákban azonban a beteg mindig a gutierben van. Benne alszik, eszik, ezzel megy sétálni.
A kocsikerekek irányításával a beteg minden irányba elforgathatja járművét a szobában. Láttam olyan betegeket, akik ily módon „mentek“ könyvért egészen a könyvespolcig, vagy éppenséggel egyedül sétálgattak a folyosón.
Ha a betegnek vásárolnia kell valamit a városban, tüstént telefonál egy közeli szanatóriumba, ahonnan egy már gyógyult beteg vagy egy lábadozó érkezik, aki a városban a gutiert tolni fogja.“ (Max Blecher: Mi az a gutier?)
Fordította: Boda Edit
Pusztai Péter rajza