Ez a nap első kérdése, mert esetemben a pontos időtől függ, hogy fejemre húzom a paplant, és próbálok visszaaludni, előkeresek valami olvasni valót, hogy virradatig elüssem vele az időt, vagy kiblattyogok a konyhába mert már ideje, hogy befőzzem a szokásos gyógyteámat. Szóval a rituálé nagyjából minden nap ugyanaz: megébredek, felkapcsolom az éjjelilámpát, felteszem a szemüvegem, és megnézem a faliórát. Persze olvasószemüveggel (melyet minden este ott hagyok az kisszekrényen) nem lehet tisztán látni az óra számlapját, ezért fel kell kelni és elbotorkálni a falig, hogy megtudjam, mi a tényleges ábra. Van úgy, hogy fél négy, de hatnál sohasem több. Ó, régi szép idők, mikor vakáció idején apámék már hajnalban elviharzottak a munkába, mi pedig aludhattunk, amíg hasunkra sütött a nap.

Nemrég láttam egy ósdi amerikai filmet (a hatvanas években még a Hollywood is tudott „emészthető” filmeket forgatni), mely külsőségeiben klasszikus westernnek látszott, de jócskán feladta a leckét, a nézőnek, már ha nem csak bámulta, hanem értette is a narratívát. Dióhéjban: a főhős maga volt a vadnyugati férfiideál megtestesítője. Ő volt a leravaszabb kártyás, a legkitartóbb whisky-ivó, a legkeményebb bunyós és céllövő, egyszóval a korrupt pénzhajhászok és az általuk fizetett rosszfiúk réme, de a serdülő kissrácok mintaképe is. De ahogy a filmekben lenni szokott, a gyerekek cakk-pakk felnőttek, a pisztolybetyár pedig megöregedett. A példáján edződött suhanc pedig eljön, hogy megmérkőzzön a mesterével. No, nem megy ringbe vele, hanem látványosan demonstrálja, hogyan kell a nagybetűs JELENBEN mindig képben lenni, s legalább egy lépéssel az ellenfél előtt vágtatni. Válogatott manőverekkel bizonyítja valamikori példaképének, hogy az ő ideje lecsengett, ideje visszavonulnia. De persze nem akárhogy. A vadnyugat rémének és erényszimbólumának látványosan kell eltűnnie a színről, pont úgy ahogyan élt, hogy hősként kerülhessen be a történelemkönyvekbe. Az ám, de ehhez meg kell halnia! És hogyan másképp, mint becsületes párbajban. Az ifjú generáció éllovasa pedig vállalkozott a megtisztelő feladatra: lelövi. Persze, az egész csak színjáték, a levitézlett hős békésen távozik egy Európába tartó hajón, de ez mit sem változtat a film üzenetén: nevesen azon, hogy MINDENKINEK –a világhírű sztárnak épp úgy, mint a köznapi fószernek- egyszer utolsót üt az óra.

Persze manapság kevés halandónak adatik meg, hogy hősként hagyja el a földi színteret. Legtöbbjük csak lelép szinte észrevétlen, s ami utána marad, csak használhatatlan kacat, mellyel az utókor nem tud mit kezdeni. Kinek van szüksége ebben a pörgő, számítógépek „agyával” gondolkodó világban, a mai öregek felhalmozott „bölcsességére”, ami más erkörcsről, más normákról és erényekről szól? Gyakran már saját maguknak sem használ. Hiszen a koponyájukban felhalmozott hajdani ”tudomány” tömkelegéből néha az épp szükséges szót sem tudják előkotorni. Arról nem is szólva, hogy az okostelóját folyton babráló mai fiatal, tőle tutira nem kérdezné meg, hány az óra?

* B.Tomos Hajnal – 1957 telén látta meg a napvilágot, a Brassó melletti Négyfaluban. Szülővárosában érettségizik, majd külkereskedelmi technikumot végez Bukarestben. Később közgazdász diplomát szerez és management szakterületen mesterizik. Első versét a Brassói Lapok közli 13 éves korában, de rendszeres olvasóközelbe csak 1992 után kerül, mint a Brassói Lapok szerkesztője és riportere. 1995 és 2001 között a Romániai Magyar Szó országos napilap tudósítója. Jelenleg számos nyomtatott irodalmi lap és internetes portál közli verseit és rövidprózáit. Szerkesztője a Gondola online folyóirat “Jegyzet a napról” című rovatának. Eddig 16 kötete jelent meg, mely közül hat rövidprózát és interjút, a többi verseket tartalmaz. 2020-ban egyike volt az Előretolt helyőrség, a Literara-túra Kiadó, valamint a Liget folyóirat által meghírdetett alkotói pályázatok nyerteseinek. Nyugdíjazásáig középiskolai tanárként kereste kenyerét.