Jákob házában – édesapám emelkedett kedvében becézte így a szülői házat – amióta az eszemet tudom, sok volt a vendég. Mi a vasárnapokat nem piros betűkkel jelöltük, mint a naptárban, hanem vidám, kevésbé vidám, szomorú, okos, buta, kedves, hallgatag, jól prédikáló, rosszul prédikáló, emlékezetes, szürke, később külföldi – és azokon belül holland, francia, osztrák, német – vendégekkel. Ha a vendég érdekes volt, az volt a vasárnap is. Ha a vendég okosakat mondott az egész nagycsaládot és a vendéget is „befogadó” zöld asztalnál, azt a vasárnapot sokáig emlegettük.

Mintha templomban ültünk volna, olyanok voltak ezek a vasárnapi ebédek. Olyankor nem zúgolódtunk a leves vagy a második fogás minősége és mennyisége miatt, igyekeztünk a kést és villát a lehető legszabályosabban használni, nem szürcsöltük a levest, nem csámcsogtunk – kíváncsian hallgattuk a vendég és édesapám között szövődő beszélgetést. Olyan nagy tisztelet övezte a vendéget, hogy még a testvéreim apraja is gyakran a vendég távozása utáni szabadabb időkre halasztotta a rendetlenkedést, kacarászást, ugratást, kenyérmorzsa dobálózást, lökdösődést, sírást, kiabálást.

Sokfélék voltak ezek a vendégek. Egyesek evés közben is beszéltek, magyarázták az ige sokféleképpen értelmezhető, homályos részeit, a második fogás elfogyasztása után meg valóságos prédikációkat tartottak. Én édesapám arcáról olvastam le, hogy jó-e vagy rossz az asztali prédikáció. Édesapám arcán nem volt nehéz tájékozódni, a bolond sem tévedhetett el rajta, nemhogy én, aki jobban ismertem, mint azt, hogy hétfőre miből kell készülnöm az iskolába. Az órarendben könnyebb volt eltévedni, mint édesapám arcán. Pontosan le tudtam olvasni róla, hogy mikor kapok ki, és mikor nem.

Egy nyári vasárnapon különös vendég érkezett haza hozzánk a gyülekezetből, édesapám társaságában. Úgy nézett ki, mintha épp akkor ereszkedett volna le a hegyekből. Bocskort viselt, fölötte fehér gyapjúnadrágot, bő ujjú fehér inget, fekete lajbit, a fején báránybőr kucsma, a hátán egy bogra kötött lepedőből hasított batyuszerűség. Hegyekhez szokott járása olyan volt, mintha részben fölmentették volna a gravitáció törvényei alól.

Nagy zavarban voltam, mert nem tudtam, hogyan kell üdvözölni az ilyen vendéget. Hozzá hasonló ember még nem járt „Jákob házában”. Hátra mentem a kertbe, és azon törtem a fejem, hogyan és miféle ürüggyel menthetném föl magam a közös ebéd kötelezettsége alól. Hiába törtem, semmi használhatót nem találtam benne. Ha azzal állok elő, hogy bocsánat, de halaszthatatlan dolgom akadt, majd ebédelek azután, édesapám a vendég távozása után halaszthatatlan pofonnal emlékeztet arra, hogy a hazugság főbenjáró bűn. Ma hazudok, holnap lopok: édesapám ezt nem tűrhette. Bele kellett hát törődnöm az előrelátható „igehasogató” tortúrába. Meg voltam róla győződve, hogy ez a kinézése szerint bocskoros-lepedőbatyus móc semmi olyat nem mondhat az asztalnál, amiért érdemes volna emlékezni arra a vasárnapra.

Szándékosan késtem le az ebéd előtti áldáskérő imát. Csak azután léptem a konyha-ebédlőbe és ültem asztalhoz, szembe a vendéggel. Köszöntem, és azonnal a leves kanalazásába merültem. Reméltem, a vendég nem szól hozzám.

Amikor megszólalt, arra lettem figyelmes, hogy a hangja rendkívül barátságos. Jóság, szelídség és addig számomra ismeretlen színezetű vidámság elegye zengett a hangjában. Az ebéd alatt nem sokszor szólt, inkább édesapám beszélt, de ahányszor megszólalt, mindig szívesen hallgattam.

Az ebéd befejeztével megköszönte a finom készítményeket, fölkérés nélkül imádkozott, és amíg édesanyám leszedte az asztalt, sorra megkérdezte mindegyikünk nevét, és minden nevet külön-külön megdicsérve egyszer-kétszer megismételt, mintha nem tudná eldönteni, hogy az pontosan hány karátos aranyból van. A kisebbek nem értették, mit kérdez, azoknak a nevét édesapám mondta meg.

– Én Pӑtruṭ vagyok – mutatkozott be a vendég a nevek bemondása után, aztán – édesapám felé fordítva modigliánisan nyújtott formájú, kopasz, horgas orrú, körülbelül ötven évet hordozó, vállaihoz képest aránytalanul nagy fejét, hozzátette: – Kedves gyerekek, igazán kedves gyerekek. Áldott ember vagy, testvér.

– Ha a gyerekek számán múlna, áldottabb volnék, mint Jákob – nevetett édesapám.

– Játsszunk – mondta az idegen.

– Mit játszunk? – kérdezte édesapám. Egyáltalán nem volt meglepődve a vendég indítványán, és ezen nagyon csodálkoztam, mert nálunk még senki nem tett ilyen ajánlatot az asztalnál. Mit lehet játszani egy vasárnapi ebéd után a tésztára váró asztalnál?

– Játsszuk azt, hogy ki mennyire ismeri Istent.

Édesapám ezúttal nemcsak meglepődött; meglepődésére úgy jöttek föl a zavar buborékai, mintha azokat ásványvízből eregették volna oda. Jól átgondolva, hogy mit felel a képtelen játékajánlatra, azt mondta:

– Az nem játék.

– Dehogynem – válaszolt a vendég –, gyerekjáték.

Édesapám zavara fokozódott. Kint a Nap is zavarba jöhetett, mert pár árnyalatnyival homályosabb lett a konyha-ebédlő levegője.

– Nem egészen értem, testvér – nyögte ki édesapám.

Mindeközben a vendég arca, szeme nevetett.

– Kérdezz valamit a Bibliából, és én felelek.

Édesapám arca kivilágosodott.

– Ja? Hát erről van szó, testvér. Ez tényleg gyerekjáték.

Édesanyám az asztalra hordta a tésztát, édesapám és a vendég „istenismeretet” játszottak: fölváltva kérdéseket tettek föl egymásnak a Bibliából. Mindketten nagyon jól ismerték Istent, mert az ötödik körig egyikük sem bukott.

Pӑtruṭ hatodik kérdése ez volt: – Hol van megírva, hogy „némelyek, tudtukon kívül, angyalokat vendégeltek meg.”

Édesapám most először nem tudta megmondani az ige helyét a nagy könyvben. Én meg arra gondoltam, hogy vajon miért kérdez ilyeneket a vendég, csak nem gondolja magát angyalnak? Ez túl sok lett volna édesapám sziklaszilárd hitének is.

– Hol van megírva, testvér, mert nekem most nem jut eszembe.

– Nekem sem jut eszembe, azért kérdeztem – nevetett Pӑtruṭ.

Jót mulattunk a tréfán, a döntetlen „istenismereten”; de úgy, mint Pӑtruṭ, senki nem tudott nevetni. Öröme utolérhetetlen volt. Abból jelenlegi nevetés-ismeretem szerint világbajnokságot nyert volna.

Évek teltek el, közben két özönvíz is átvonult az utcánkon. Két-három évvel a második özönvíz után, egyik hazalátogatásomkor kérdezi édesapám:

– Emlékszel az együgyű Pӑtruṭra?

Persze hogy emlékeztem: úgy, mint őt, senkit nem láttam még örülni. Az ilyesmit nem lehet elfelejteni ebben a szomorú világban, ahol a tiszta öröm olyan ritka, mint a jegesmedve a trópusokon.

– Mi van vele? – kérdeztem.

– Nem tudom – felelte édesapám. Sose láttam azóta. Megkérdeztem sok atyafit, hogy ismerik-e, hallottak-e róla, tudja-e valaki, hol lakik, de senki nem tudott róla semmit.

– A viselete, ábrázata szerint valahol a mócvidéken tanyázhat – vélekedtem.

– Érdeklődtem az ottani gyülekezetektől is. Senki nem látta, nem is hallott róla.

– Szélhámos volna? Kért pénzt édesapámtól? – kérdeztem.

– Nem kért, adott.

– És édesapám elfogadta?

– Dehogy fogadtam el! A zakóm belső zsebében találtam meg, pár nappal azután, hogy elment. Visszaadtam volna, de azóta se találom.

– Oda nem hullathatta.

– Fölfelé nem lehet pénzt hullatni… Honnan volt neki annyi pénze? A templom egerénél nem nézett ki gazdagabbnak.

– Lehet, hogy talált pénz; szegény embernek nincs más kincsesládája, mint a szerencse.

– Nem tudom – értetlenkedett édesapám. – Ha ismertem volna a teljes nevét, talán megtalálom, de nem jutott eszembe megkérdezni. Akkor elég volt nekem a Pӑtruṭ.

– És az „istenismerete” – ugrattam édesapámat.

– Az aztán ismerte Istent. Majdnem kikaptam – nevetett édesapám.

Az egykori vendég ilyetén kámforrá válása meglódította a fantáziámat. Azt mondtam édesapámnak a kerti lugas alatt, ahol beszélgettünk:

– Édesapám, ha így áll a dolog, higgyük azt, hogy angyalt vendégeltünk meg.

– Higgyük, fiam – válaszolta édesapám.

Nevettünk.

– Ő sem tudta megmondani, hol van megírva az angyalvendégelős ige – emlékeztettem édesapámat.

– Azért kérdezte. Úgy látszik, az angyalok is felejtenek…

1. Hadnagy Istvan:
   2023. január 16. 07:58

   Tetszik.Az angyalok olykor leszallanak a foldre.ehet szarnyak nelkul mint Patrut.

   Felemelo,konnyed olvasmany.Gratulalok.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ