A múlt század 40-es éveinek elején, a „kicsi magyar világban” történt, hogy az egyik székelyföldi kisvárosban az uraságnak fia született. Az örömhír másnapján nagyszabású vadászatot szerveztek, amelynek végeztével a boldog apa nem győzte az igen szapora koccintást a gyermeke egészségére. Alaposan megrészegedett, és egyre inkább ágaskodott benne a virtus. Az egykori frusztrációkat örökös nyújtotta reményteljes jövőkép öröme annyira megérintette, hogy kedvenc költőjére, Petőfi Sándorra gondolva azon nyomban puskástól-szuronyostól berontott az anyakönyvi hivatalba. A folyosó csak úgy visszhangzóit az adjonistentől és a fogadjistentől. Amikor a jegyzőhöz ért, elújságolta jövetele célját. A hivatalnok a megszokott módon megkérdezte, milyen keresztnévre anyakönyvezze az újszülöttet. Legyen Petőfi, Mester Petőfi! -hangzott a dörgedelmes, ellenvéleményt nem tűrő válasz. A jegyző előbb elcsodálkozott, majd kétségbeesetten válaszolt. – Azt nem lehet, nagyságos uram, hiszen Petőfi keresztnév nem létezik, nincs a választható fiúnevek jegyzékében.
Az elutasító válasz hallatán a nagyvadász családapa előrántotta a vadászpuskáját, gyorsan a jegyzőre szegezte, és elkiáltotta magát. -Írod, vagy nem írod?
Az azóta „örök vadászmezőkre” távozó Mester Petőfi sírköve örök időkig hirdeti a szeretett költő örökkévalóságát. (Forrás: Üzenet. Az Erdélyi Református Egyházkerület Gyülekezeti Lapja. 2023. jan.1. Dr. Ábrám Zoltán)