Özönlenek a cikkek a halálod híréről, amit félve vártunk, mint gyakran a kérhetetlen bizonyosságok hírét, és az első óráktól látszik: az egész összefoglalhatatlan, mint minden, ami veled kapcsolatos.

Szerény bámulód voltam, s kezdettől fogva a szellemiséged olyan elbűvölő hatása alá kerültem, mint korábban csak Földes László intellektusa – és utána is nagyon keveseké – előtt, akiknek a barátságával nem tudtam betelni. Ezért is mondtam mindig azoknak, akiket racionalitásod, elméleti szigorod, iróniád, nem ritkán a szarkazmusod szintén lenyűgözött, de mögötte nem mindig látták meg a lélek világát, hogy „tulajdonképpen” milyen érző szívű, részvétteljes, gyengéd, barátságos, sebezhető ember vagy.

Először olvasom rólad, hogy az egyik legjobb magyar publicista vagy/voltál; egy időben véleményem szerint a világirodalmi mércével is a legjobbak – Voltaire, Swift, Trockij – között számon tartható szertelen, elragadó pamfletíró. Idézetek következnének 2023 oldalon át.

Nézegetem a levélváltásunkat, keresem máris a legjobb lapokból az Új Hétben közölhető fontos korábbi-újabb írásaidat (az Antitézis alkalmából készített nagy összeállításra is gyakran fogunk hivatkozni, linkjeiket vajon hányan nyitják meg?), de ami most belém villan, az az első és az utolsó bukaresti találkozásunk.

A Hét szerkesztőségében ismerkedtünk meg. Egyenesen a szobánkba jöttél, egyedül ültem az asztalomnál, Dankanits Ádám már hazament, mondtad, hogy át szeretnél lépni a Kriterionhoz, de mielőtt átkísérnélek, beszélgessünk egy kicsit. Beszélgettünk egy kicsit, aztán a sötét, zegzugos folyosón, a szedők gépzajos csarnokán is túl, a Politikai Könyvkiadó környékén megkérdeztem: miért is engem kerestél meg? Azt mondtad: – Mert kíváncsi voltam rád. – Igaz, hogy tudsz ógörögül? – Tanulok…

2001. június 28-án Andrei Plesu mutatja be Idola tribus – Esenta morala a sentimentului national című kötetedet. (Fordítók: Marius Tabacu, Stefan Borbély). Előtte való este – részedről a vacsorameghívás, tovább tartana a kíváncsiság? – elmeséled a találkozásodat a bölcs öreg Henry Kissingerrel, akitől Nixon annyira félt… A könyvbemutatón – helyszíne: Laptaria lui Enache, időpont: du. 3 óra, fekete fapadokon fekete faasztaloknál – nagy közönség: Romániában baloldali körökben ma is kultuszod van. Plesu, baloldalisággal nem vádolható, joviális, mint oly gyakran. Már nem emlékszem, de megemlíthette (volna), hogy milyen ragyogó szójáték – latinul – az a cím. Nyolc évre rá nyílt levelet írtál Plesunak, természetesen románul, ha az angol mellett már románul is magas irodalmi színvonalon írtál és közöltél: egy félreértésről, amit személyedet és művedet illetően a Dilema Veche spiritus rektora fogalmazott meg veled kapcsolatban lapjában Cu stînga pe dreapta călcînd (Ballal a jobbra lépve) címmel. De ez később van, a lényeg az, amit Plesu előszónak titulált „baráti köszöntőjében” fogalmaz meg, és szinte szó szerint most is elmond: „Tamás Gáspár Miklós a legintelligensebb beszélgetőtársak egyike azok közül, akikkel találkoztam. Elméjének látványos mutatványa annyira eleven, hogy a következtetéseivel egyetérteni vagy sem, másodlagossá válik. Unalmasság genetikailag kizárva, Gazsi szellemi ünneplésre késztet akkor is, amikor ellentmond neked. Ellenállni neki fáradságos gyakorlat, humort és erős idegzetet feltételez. Tanúja voltam egyszer, amint Alain Finkielkraut dühében szinte lenyelte a ceruzáját a Tamás márkájú gondolatroham után. Gazsi egy patetikus szereplő, egy elkötelezett ember, egy felkavaróan autentikus gondolkodó.” (…)

Felkavaró volt az életed és a műved, Gazsi, s felkavaró a halálod is. Végtelen szerencsénkre, hogy kortársaid lehettünk.

Szeretettel,

Hugó

Forrás: ujhet.com.