Tamás Gáspár magyar író száz esztendeje, 1914. november 10‑én született Székelyudvarhelyen. 1978. december 13-án halt meg Kolozsváron.

Apa rettenetes és csodálatos életéről senki más nem fog megemlékezni, megteszem hát én.

Apa nem volt jelentős író. Nem volt nagy író. Azért írt, mert olyan nagy formátumú ember, mint ő, a magyar huszadik században csak művész lehetett, minden más ambíció alacsonyrendű volt, alárendelve a haszon vagy a hatalom szánandó követelményeinek. Szabad ember, jó ember csak művész lehetett, márpedig ő szabad ember volt, jó ember volt, ráadásul éles elmével, pazar humorral és ezerféle tehetséggel megverve. Kitűnően hegedült, nagyszerűen rajzolt és festett, félelmetes pókerjátékos volt (egy iskolai kiránduláson, a vonaton elnyerte a tanáraim összes pénzét, s amikor revansot adott, a félévi fizetésüket, persze elengedte az egészet) és virtuóz sakkozó, elképesztő volt kézügyessége és mechanikai, no meg matematikai készsége, még az enyémnél is jobb szövegmemóriája, magyar nyelvtudása egyedülálló – jellemző módon a Magyar Nyelvőr közölte róla a legelismerőbb tanulmányt – , elbűvölő társalgó és adomázó, raconteur és tréfamester, messze földön híres szerkesztő, kiváló színigazgató. Csak úgy fél kézzel vetett oda latin nyelvű Horatius-pastiche-okat, remekül főzött, jól lőtt célba, minden sportban kitűnt (profi bokszból élt egy időben), tévedhetetlenül tájékozódott a rengetegben térkép és iránytű nélkül, a zsebkésével javította meg ismerősei zsebóráját. (A szövegmemórián kívül mindebből az égvilágon semmit nem örököltem.) Szerette volna, ha természetközelibb vagyok, ezért elvitt horgászni; ültünk a Szamos partján, egyik halat kapdosta ki a másik után; én egyet se fogtam. Percek alatt tüzet rakott (neki mindig meggyúlt, és gyönyörűen égett), megtisztította a halakat, perc alatt megsütötte, a boros és az ásványvizes üveg be volt áztatva a hideg folyóba – voilà! Egy ideig kertet béreltünk a Bercsényi utcában, a szomszéd tulipánjai kókadoztak, az apáméi dúsan virágoztak. Anyám kötni tanult: apa nem bírta nézni, kivette a kezéből (ő se próbálta még soha), a sárga-barna csíkos gyapjúsálat évekig viseltem. A történetein mindig harsogva kacagtak a barátai és az ámuló hölgykoszorú, ha bementem a New Yorkba (később: Continental), nem kellett keresnem: annál az asztalnál ült, ahonnan fölhangzott a nevetés. Elkezdtem verseket írni: fejből megtanított az összes klasszikus versformára és sorképletre.

Mindezt egyáltalán nem tartotta fontosnak.

Az lesz ám a nehéz, hogy elmagyarázzam, mi volt fontos apának.

Apának a kommunista világforradalom volt fontos. Bizonyára szerepet játszott benne, hogy a nagyapám (szabómester volt Udvarhelyen) tönkrement a válságban, hogy apa kosztosdiák volt a borzalmas katolikus egyházi iskolában (én a nagyanyám – ahogy mindig hangsúlyosan mondta magáról: nemes Fekete-Tóth Regina, nagy boszorkány volt, Isten nyugosztalja – miatt lettem református), amelyet gyűlölt (s amelytől rengeteget tanult), hogy látta, hogy éltek a falusfelei Bögözben, ahová aztán rengeteget jártunk együtt (Dúvad c. novellája antológiadarab volt és maradt), hogy verte a nagygazda pátriárka az asszonyokat és a gyerekeket. De a legfontosabb kiindulópont persze a nemzetiségi elnyomás volt (számtalan emlékezés írja le, hogy a két világháború között Erdélyben a magyar gimnáziumok maturandusainak 90 százalékát megbuktatta a kirendelt román bizottság, apám – persze első eminens – a nagyon kevesek egyike volt, aki egyetemre kerülhetett, hogy éhezzék ott évekig Kolozsvárt a katolikus konviktusban, a Szent Jóskában, ma is megvan). Élte a marginális szélsőbaloldali értelmiségiek életét, szervezte a MADOSZ-t, írta és terjesztette rövid életű lapjait (a legtovább a Falvak Népe bírta), nyomorgott, de egy ideig a sikeres, nagy példányszámú Brassói Lapok munkatársa volt (polgári baloldali, liberális lap volt), amelyet Kacsó Sándor szerkesztett, ott ismerkedett meg az erdélyi magyar irodalom és közélet összes nagyjával, tűrhetően ment a sora. De aztán börtönbe zárták természetesen, s a laphoz már nem vették vissza.

Így került Szatmárra, a galaci fegyházban 50 kiló alá fogyott, a koplalás és a hideg miatt mindenféle betegséggel, egyetlen fitying nélkül. Ekkor találkozott a nála hét évvel idősebb édesanyámmal, aki műtősnő volt akkor a zsidó kórházban. Odament apám, hallván, hogy valami haladó összejövetel van az alagsorban, s remélte, hogy kap egy szendvicset. Ámde meglátta anyát, s mint afféle rátarti kisvárosi szeladon, nem akart ételt elfogadni – bár két napja nem evett –, viszont lehajtott egy pohárka likőrt, amitől elszédült, elesett, és beverte a fejét. Anyám leült mellé a padlóra. „Maga marha” – ezek voltak a hozzá intézett első szavai. Csodálatos házasság lett belőle.

A Szamos c. helyi hírharsonánál nem volt sokáig, megint becsukták. Aztán jött az „impériumváltozás” (azaz a bécsi döntéssel Magyarországhoz került Észak-Erdély). Apa éppen Sepsiszentgyörgyön volt, s az utcán nézte, hogy vonulnak be a m. kir. honvédek („olyan kicsik voltak”, mesélte később), s már-már örülni kezdett. Ekkor – ahogy mondani szokás – kéz nehezedett a vállára. „Velünk jön” – mondta a detektív. (Zseniális szervezőkészségével – erről is több memoár szól – kezébe kerítette a szamosfalvi katonai fegyházat mint börtönírnok, a morfinista börtönparancsnok, báró Braunecker Lamorál [így] átengedte neki a vezetést, mindenki túlélte, s ha akarta, ha nem, átesett az alapfokú marxista szemináriumon.)

A királyi Románia börtönei után megtapasztalhatta a királyi Magyarország börtöneit („jobb volt a koszt”, koncedálta tárgyilagosan), aztán kivágták a frontra, az első vonalba. Súlyosan megsebesült. Aknaszilánkok. Egész gyermekkoromban folyton műtötték, próbálták kiszedni a szilánkokat. Erősen sántított emiatt, mindig súlyos sétabottal járt.

Itt van az előszobámban, az ajtófélfának támasztva. Apa botja.

Valahogy elvergődött Kolozsvárra (anya is Szamosfalván ült, a női börtönben; paradox módon így menekült meg Auschwitztól, de az anyai nagyanyám, nagynéném és nagybátyám elpusztult ott), és hát végre-valahára elkezdődött a szocialista forradalom.

Tudni való, hogy 1944 nyara és 1945 tavasza között a szovjet katonai közigazgatás nem engedte be a román hatóságokat Észak-Erdélybe (román paramilitáris egységek magyarellenes atrocitásokat követtek el, s az oroszok nem akartak etnikai polgárháborút a hátországban), ez csak a kommunista befolyás alatt álló Groza-kormány megalakulásával (1945. március 6.) vált lehetségessé. Ez alatt a háromnegyed év alatt a helyi kommunistákra bízták ezt a néhány megyét, Kolozsvár volt a nem hivatalos főváros. Őket elfelejtették tájékoztatni róla, hogy Sztálin rég föladta a kommunista elveket.

A régi párt, a Kommunisták Romániai Pártja igen nagy mértékben nemzetiségiekből állt. Álljon itt három főtitkárának a neve: Köblös Elek, Brei­ner Béla, Fóris István. (Megölték mind a hármat.) Nem mondhatni, hogy jó román nevek. A párt ráadásul azt hirdette a programjában, hogy Románia „soknemzetiségű állam”, ami azt jelentette, hogy a cél: a föderáció, amelyben a nemzetiségeknek önrendelkezés jár, beleértve az elszakadás jogát. A román uralkodó osztály és értelmiség számára a párt magyar irredenták és zsidó internacionalisták szovjet zsoldban álló bűnbandája volt. A párt – az internálótáborokban – vidáman fütyült ezekre a vádakra. A párt erősebb volt, mint magyarországi megfelelője, hatalmas sztrájkokat és fölkeléseket szervezett (parasztlázadást is a Gyímesben), egészen befolyásos volt Erdélyben és Besszarábiában-Bukovinában. Az erdélyi mozgalom vezetője dr. Kohn Hillel professzor volt (a háború után félretették, jól ismertem, szelíd, bölcs, szkeptikus tudóssá higgadt).

A koncentrációs táborokból és börtönökből, frontszázadokból, hadifogságból valahogy hazaszédelgett, csontvázzá soványodott, barátaikat és családjukat vesztett, tébécés, skorbutos, dizentériás kommunisták láttak neki az új világ építésének, ami persze a gyakorlatban főleg szociális munkát jelentett, népkonyhákat, romeltakarítást, kezdetleges vagyonfölosztást és kisajátításokat. De egy dolgot bizonyosan nem jelentett. Nacionalizmust.

Egy csapásra megszűnt – mert megszüntették – a románok magyar, a magyarok román elnyomása és üldözése. Szünetelt az antiszemitizmus. Véget ért a munkások lenézése. Munkástanácsok vezették a romos üzemeket. Kolozsvárt tandemban vezette Demeter János és Tudor Bugnariu. (Jogászprofesszor lett aztán mindkettő. Demeter János – barátunk – önéletrajza ma is olvasásra méltó.) A bukaresti és a budapesti pártközpontot senki nem kérdezte, a kommunikáció is akadozott, de kedve se volt hozzá senkinek. A szüleim persze éjjel-nappal dolgoztak, apám egyszerre szerkesztett több lapot, két kötözés között a lebombázott negyedekben lapátolt. Anya csecsemővédelemmel és nővédelemmel foglalkozott, de aztán visszament műtősnőnek, ezúttal a kolozsvári vasúti kórházba a Majális úton.

Ekkortájt szilárdulhattak meg apának mint kommunista értelmiséginek a jellemvonásai. Úgy érezte – elvtársaival egyetemben –, hogy minden rá tartozik, hogy mindenért felelős. Hogy közvetlen köze van a vietnami és indonéziai dolgozók antikolonialista küzdelméhez. Hogy – encore un effort, citoyens – nemsokára véget vetnek minden megaláztatásnak, minden kínzásnak, minden megvetésnek, minden diszkriminációnak, minden hierarchiának, minden gyűlölködésnek, tudatlanságnak, előítéletnek, balhitnek. S hogy apát az együttérző, gyöngéd, megengedő, jó humorú, megértő, türelmes, segítőkész alaptermészete nem balekká és áldozattá teszi, mint egész addigi életében, hanem az egyenlők társadalmának szeretett és elismert tagjává. Hogy a játékossága és próteuszi zsenialitása összhangban állhat a társadalom karakterével. Hogy nem verik többé a gyerekeket, hogy nem nézik kurvának az életvidám asszonyokat, hogy az éhenkórász székely kölykök, amilyen ő is volt, nem lesznek államellenes bozgor „belső ellenségek”, hanem szabad és egyenlő emberek. Hogy nem a munkafölügyelő, a csendőr és a főfoglár uralkodik, hanem – senki se.

Hogy vége lesz már egyszer ennek az egész disznóságnak.

Tudjuk jól persze, hogy csalódott. Egész nemzedékével együtt. Volt, aki talált valami személyes kiutat. De apa belerokkant. Ezért nem lett belőle igazán jó író: az irodalmi tehetsége összefüggött – elválaszthatatlanul – a kommunista hitével, a csalódás neki nem volt érdekes irodalmi téma, mint annyi kortársának. Ez neki a vég volt, a megföllebbezhetetlen végítélet, a katasztrófa. Íróból olvasó lett, s mint én, újraolvasó: főleg Gogol, Csehov, Turgenyev, Korolenko olvasója. Emlékszem, A befejezetlen mondat valósággal fizikai fájdalmat okozott neki, mert eszébe juttatta mindazt, amire már nem szeretett gondolni. 56-ban nem bízott: ami eljutott hozzá, a nacionalista hang taszította.

Nem az volt a baj, hogy folyton leváltották, elmozdították, egy időre kitiltották Kolozsvárról (a szörnyű, kietlen mezőségi porfészekben, Marosludason kellett élnie egy darabig), ez nem érdekelte. Hiszen legközelebbi elvtársai, Kurkó Gyárfás lakatos és író, a MADOSZ, majd a Magyar Népi Szövetség vezetője (aki tizenhárom évig ült magánzárkában), Méliusz, Balogh Edgár és a többiek tömlöcbe kerültek, Gaál Gábor belepusztult a meghurcolásokba… A világforradalom elmaradt, s egyszer csak – amint soha – lett szabad ideje.

Mi maradt neki? Aki váratlanul érkezett, s akire már nem számított: a kisfia, e sorok őszülő írója.

Apa a messianisztikus-szektás világforradalmár és a jóindulatú vidéki bohém furcsa keveréke volt (bajusz, sétabot, napi három csomag, szűrő nélküli Mărășești cigaretta, kegyetlen kapadohány): nevelésem kocsmaasztaloknál folyt. Soha be nem csípett: ahogyan minden egyebet is jól csinált, inni is tudott. Agyondolgozott anyámnak pihennie kellett, ezért mindig elküldte egyedül nyaralni, hogy ne kelljen a túlérzékeny, betegeskedő gyerekkel bajlódnia a szabadsága alatt. Ketten utazgattunk, majdnem mindig a Székelyföldre. Bögöz, Mátisfalva, Lövéte, Zetelaka s a számunkra legkedvesebb: Varság. (De szerettük a szász városokat is, Segesvárt, Nagyszebent.) Mindenütt voltak rokonok, régi barátok, Székelyudvarhelyen otthon voltunk. Sántán, botra támaszkodva jött velem a hegyi ösvényeken. Varság igazi alpesi település, ilyen táj még Svájcban se nagyon akad. Meg kellett ismernem az erdőt, a mezei munkát, a fatelepet. Kimondatlanul is: az embereket, akikért élni érdemes. Hallgattam a huszadik század történeteit: a börtön, a front, a nyomor, a kilátástalan lázadás, a gerinctörő munka históriáit. A székelyek nem parasztok: sose voltak jobbágyok, nem hiába volt apa kedvence – s aztán az enyém is – Gottfried Keller.

Apa elvárta, hogy megértsem magam a falusi gyerekekkel, s Kolozsvárt a proligyerekekkel: ez nem volt nehéz. Ahogy cseperedtem, próbált mindent megérteni, ami lelkesített, bár a vallási-teológiai érdeklődésem elkeserítette. Eltitkoltam előtte, hogy templomban esküdtem az első feleségemmel. (A másodikkal is, de akkor ő már nem élt.) Titkolóztam, de ő megérezte: mindig mindent tudott rólam, ha beavattam a bizalmamba, ha nem. Nem akart kommunistává nevelni – hogyan tehette volna a katasztrófa után? –, de aggasztotta: azért akarok görögül tanulni, hogy az Újszövetséget meg a kappadókiai atyákat eredetiben olvashassam. A világforradalom ügye után csak egy „ügye” maradt, a kisfia.

És meg kellett érnie, hogy a fiát elvitte a román állambiztonsági szolgálat. Erre valahogy nem számított. Tudta, hogy milyen rendszerben él – anya ott állt éjszaka a szobában, és kilesett a redőny résein, hogy jön-e a fekete autó. (Aztán értem eljött.) Emlékszem, hogy ha pénteken megjött az Utunk meg A Hét, s ha volt benne írásom, bevitte a verandából úgy-ahogy átalakított, kifűthetetlen kis dolgozószobájába (Rákóczi út 21.) a lapot, hogy nyugodtan elolvashassa, amit a fia írt, s azt is meg kellett érnie, hogy méltattam az ellenséget – Bánffy Miklóst meg Makkai Sándort – , meg persze értette a rendszerellenes célzásokat. Gyűlölte a rendszert, de fájt neki a rendszerkritika. És azt is látnia kellett élete végén, hogy a magát szocialistának nevező román államban a magát kommunistának nevező párt bevezeti a fasisztoid őrjöngés rendszerét, jórészt magyarellenes soviniszta éllel – ami elől valaha a mozgalomba menekült. De már nem volt hova menekülni.

Ezt már elmeséltem egyszer a New Left Review-ban (hogy örült volna, ha látja, hogy oda írok): megkérdeztem tőle, miért nevezi és tartja magát kommunistának, ha a rendszer minden aspektusát utálja és megveti. Elővett egy kis bakelitkockát, amelyre rá volt ragasztva hat apró fénykép – a legjobb barátai (csak Józsa Bélára és Brassai Viktorra emlékszem), akiket meggyilkolt az osztályellenség a második világháború alatt –, s azt mondta: „mert nekik már nem tudom elmagyarázni”. Azt akartam mondani, hogy a hűség nemesi, tehát hűbéri erény, méltatlan egy marxistához: de ránéztem, és befogtam a számat.

A régi „illegalisták” közül csak négyet ismertem, akit lelkesített 1968 és az új baloldal: apát, anyát és a méltatlanul elfelejtett Csehi Gyulát (a szüleim régi barátját, akinek 1944-ben megölték a feleségét és a két gyerekét) és Tóth Imrét, a matematikus-filozófust, akit még a szatmári mozgalomból ismertek apámék. (Imre mindig sóhajtozott a bukaresti lakásában – str. Bitolia –, hogy „Istenem, ha tudnád, milyen gyönyörű volt anyád…”) Egyszer tudtam politikai örömöt okozni apának: amikor összeismertettem barátaimmal a budapesti új baloldal köréből. Nagyon szerette őket, s büszke volt, hogy jártak hozzám Kolozsvárra, s megszerette Bretter Györgyöt is, aki ebben az időben az egyik legjobb barátom volt. Furán érintette, hogy a gyalázatos árulók – Sztálin és Hruscsov, Rákosi és Nagy Imre és Kádár, Gheorghiu-Dej és Ceaușescu, Tito, Gomułka és Novotný és Svoboda, mert ezek mind árulók voltak – után mégis föltámad az Eszme. Mert ő már nem reménykedett. De ha az ő kisfia ismét nekiveselkedik ennek, hát akkor talán… Apa hűséges volt az én szerelmeimhez, és barátjuk volt akkor is, amikor én már sajnos nem. Anna az ő lánya lett, s ebből soha nem engedett, tőlem függetlenül.

Az utolsó tette az volt, hogy kilökdösött engem Romániából 1978-ban, amikor ott már egyértelműen csak a börtön várt rám. Eljöttem Budapestre, úgy érezte, nincs több dolga, és meghalt.

Meghalt apa.

Megjelent az Élet és Irodalom LVIII. évfolyama 45. számának Publicisztika rovatában 2014. november 7-én.

Forr’s> ujhet.com