Álmom mindig szelíd, látomásom fölött ragadozók osztóznak,
Valami felsír bennem, véresen hullanak a tépett sastollak.
Odafönn meleg fény terül az égboltra, elfehéredik a csend,
Álmom mindig szelíd, de néha belehorkol a törvényt író rend.

Ébredésem merengve várja, hogy rám találj betonszirtek között,
Hol sirályok szárnyán elszállt a tenger, s a múló égre költözött.
És a mindennapi élet rozsdás teherhajói elsüllyednek,
Ébredésem merengve várja a kávét, cukrát az életednek.

Mert a szerelem időtlen és parttalan, habjai között szirén,
Merengve várja, hogy rátaláljak, szemébe tűz a nap a misén.
Egyre nő a tér, hajlítják az évek, vállam gyöngéd kezéhez ér,
Csillag születik, karjaim közé zuhan, és felsír egy kis tündér.

Ébredésed merengve várja, hogy tükröm minél párásabb legyen,
Szívem ismerős etűdöket dúdoljon, bugyogjon fel a jelen.
Körbeszaladjon és befáslizzon izgalommal, bűvölje elméd,
Ébredésed merengve várja, hogyan lehelek életet beléd.

Álmod mindig szelíd, múltad széttépett szaténkép, magadban hordod,
Mintákat sikít rá a sebes éjszaka, hálóingedet oldod.
Mint két ikret a szülészeten, a véres köldökzsinór eljegyez,
Álmod mindig szelíd, dinnyeként hasad, végül felrobban az eresz.

(Bukarest, 2016. június 1.)