Te jó ég, már hat esztendeje nem gyakorolom a szakmát.
Ha gyermek volnék, most kellene kezdenem az iskolát.
Hat év tehát nem kevés. Ennyi idő alatt kiszikkadhat belőled az élet megszokott rutinja, ennyi idő alatt iskolaéretté cseperedhetsz.

Elmerengek az időn, s észlelem, hogy fehér hajfonatát rám terítette s miközben Kronosszal alkudoztam, meg kellett tapasztalnom a magam idejét. Nem azt, amihez semmi közöm, hiszen – amint Hérakleitosz gondolta – kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni.
De mire jutottam a magam idejével, idejében, a saját időélményemmel, a saját szabadságommal?

apám be akart törni
letérdepeltetett
anyám szenvedett

a templomban is
letérdepelve mondtuk az imát

így zavarodott össze bennem
a menny és az ami rám várt
az elkövetkezőkben
(mindennek megvan a saját ideje)

Amikor ezt írtam, gondolhattam volna Bergsonra vagy Sartre-ra, de a tudatom nem szárnyalt ilyen magasságokban. Amit olvastam, megtapasztaltam, ott maradt a tudat mélységeiben, az táplálja a gondolatokat.

Tehát immáron hat éve … Evidens, hogy új helyzetemben új célok tűntek fel a látóhatáromon, amelyek majd segítségemre lehetnek a függetlenedésben, így léphetek egy aprócska lépést a saját szabadságom felé. Egy újszerű szabadság felé.

Még belefér, még tartogathat valami új tartalmat a magam új időélménye, a magam időtartama, az un. ” la duré”, hiszen mindennek megvan a saját ideje, és ezt hagyni kell, hogy tárgyiasuljon. Most a vers lehet a magam kvázi tárgyiasulása, amely megmérettet, szemben a semmittevéssel. Nem, nem derült égből, hiszen az irodalom másodlagos kísérőm volt korábban is, oktató korszakomban is.

Mégiscsak szerencsésnek mondhatom magam, mert abból dolgozok, amit az időből merítettem, és azt a köpenyt viselem, amelyet vállaimra dobott Kronosz.
Számomra örök kérdés: hova jutottam „darabka pamlagon ülve / és művelve versparlagot” (a tollhegytől a laptopig)?

Szabad vagyok. Szabad vagyok?
Alapvetően jól éreztem magam a saját cselekvő időmben, amely valójában hol szűk, hol bő, és én ebből merítkeztem, merítkezem. A szűkebb verset íratott. Máskor civil és szakmai életemet éltem.
Saját szabadságom a vers. Nem a kánon, arra nem törekedtem, nem törekszem. Ma már nem is hajthatok erre, hiszen az én életkoromban már le kellene tenni a lantot. De mihez kezdenék?

könnyűre váltani
parancsolja a ráció
hetven kenyerem egy cipó!
megenni megemészteni
sárkánynak foga tör bele

beleszalad a tőr: szeletel
belőlem
külsőleg kéreg
belsőleg vers: búzacsíra és méreg

tanácsot ad az atyafi
(orvosdoktor tehát valaki):
nehézre nem esküdni efendi
nagyobb a máj kevesebb az epe
a szív beszigorít
nyomja időnként a plazma
ebben a korban
csak könnyűre könnyűre

mégis kell a kenyérhez szalonna
vélem
könyörüljetek
(egy cipó)

Tulajdonképpen megtaláltam a saját kánonomat: ez saját szabadságom hangja. Ebben a szabadságban benne van a kényszer is, nyilvan, úgy, ahogy megéltem, megélem. Totális szabadság ugynis nincs. Mindig van valamilyen korlátozó kényszer. Például az életkor vagy a látásromlás, a szemüveg vagy az izomláz, a tomboló békeidők vagy a jövő arrogáns „igézete”. Az akarat szabad, de a belátás hiányozhat. A hiány lehet kényszer, de szabaddá is tehet. Kényszer, ha elvesz, szabadság, ha hozzáad.

szálanként szedegetem fel
a szétterített marokkó pálcikáit
a legértékesebbekkel kezdeném
de számolnom kell az értéktelenekkel
amelyek bilincsben tartják azokat
lélegzetem a torkomban
egy rossz mozdulat
egy kézremegés
és mindennek vége
ha szusszanok összedől az egész
amiért érdemes játszani

alattuk van az életem
(marokkó)

Immár hat éve szakmán kívül, mostani saját időmben. Százanként szedegetem fel a marokkó pálcikáit. Játszom a gondolatokkal, a nyelvvel.

2023. január 6.