Berckben lovaskocsival akár több kilométert is megtettem az esőben, és miközben orcámon patakzott a víz, akár valami sikálásnak alávetett fajanszmaszkon, addig gutieren kinyújtóztatott testem többi része ott feküdt vízhatlan, durva ponyvával borítva, a lovaskocsi méretű meghitt sátorban, ahol örökké száraz meleg uralkodik, áporodott szénaszag és vastagon megkent hámok avas szaga terjeng.

A várost dűnék vették körül, azt hiszem, minden városnak megvan a maga csöndes kietlenségi zónája, ahova a látomástól gyötörtek kóborolni járnak, és ahol a cigányok is felhúzzák sátraikat.

A Berck körüli dűnék kietlensége merő hepehupás homok, meg csupa tüske, kardszerűen éles, esőben fémesen csillogó növények nőnek ott, párnás levélzetű, hegyes, kék tüskéjű gombolyagok. Esős időben a dűnék mintha kifutnának a végtelenbe, némely magasabb halom tetején kissé szárazabb leprafoltként terjeng a füvek és gyomok nagy, fakó csoportja, és közben az elhagyatottság olyan kínzóvá válik, akár a kórházakban tapasztalható fájdalom vagy a temetőbeli halotti csönd, az ember ekkor rájön, hogy léte magányos, a levegő egyre csak kiürül, és hogy elhagyatottan magára marad a nedvesen szutykos, könyörtelen tájban, akárcsak valami ázni odatett ruhadarab. Az égnek is nyoma veszett, sűrített esővé, az ember feje fölött szilárdan fényeskedő valamivé változott, langyos levegőjű üvegházfödémmé, ahol a növények növekedéséhez szükséges nedvesség aránya úgy megnőtt a levegőben, hogy minden csupa pára, és még a fal is tocsog a víztől.

Vannak városvégi esős pusztaságok, ismertem egy fentihez hasonlót szülővárosomban is, éspedig a folyó mellett található szeméttelepen. Lábam minden egyes lépésnél belesüppedt a koszos, rohadtan bűzölgő masszába, melyből időről időre hol egy-egy székláb, hol meg egy-egy fedelével förtelmesen vigyorgó bádogdoboz bukkant elő, aztán például egy döglött kutya is, amely békésen szundikált a fehéren sürgölődő férgek társaságában – kitűnt ez, amint a tetemet felfordítottam –, hihetetlen kékségű szalagdarabkák, néhány túlságosan törékeny, rohadásból erőt merítő leveles növény, mely nem éli túl a szemét felforgatását: az élet maradványai és nyomai mind, mintha elsüllyedt hajóroncs pihenne ebben a mozdulatlan, enyves, esőben gőzölgő, bűzhödt, jaj! megbűzhödött tengerben…

 

Boda Edit fotója

 

Azt hiszem, hogy a kislányok, az én barátnőim csodálatos gyöngyökre bukkanhattak volna ott. Gyermekkoromban rövidárus mellett laktunk, ahol parasztoknak való gyöngyöket is árultak, főleg apró, piros alvadtvérszínűeket, vagy higanycsöppökhöz hasonló üvegeseket, vagy a pulyka lelohadt nyaki lebenyén található bogyókhoz hasonló nagy kék színűeket. A lakók szemetesládái a közös udvar egyik falánál sorakoztak, oda jöttek a kislányok, az én barátnőim a rövidárukereskedő ládájában gyöngyszemeket keresgélni, ez többnyire reggel volt esedékes, mert akkor hozták ki a boltban felsöpört szemetet, és mivel a kereskedő rövidlátó volt, gyöngyeladás közben mindig el-elgurult néhány a földön, szóval a lánykák abban a piszokban kotorászgattak, ahova a kereskedőné az ebédre levágott tyúk fejét és lábát dobta, de a kissé rugalmasan nedves, ám pompázatos aprólék-nyakláncokat is, melyek rőten, kék árnyalatú szivárványszínekben tündököltek, néha domborműszerű mintákkal, ha a bélben megemésztetlen szemestakarmány maradt. Bélnyakláncok közé keveredtek a gyöngyszemek, a kislányok pedig hosszú botokkal guberálgatva óvatosan kiemelték a felcsillanó apró gyöngyöt.

De hogy még többet és szebbeket is találhassanak, el kellett volna menniük a városszéli szeméttelepre. Élethosszig tartó gyöngyszemkeresésre alkalmas szeméttelepek voltak ezek. Találkoztam ott körültekintő figyelmességgel turkálgató, hátukon zsákot cipelő szutykos emberekkel.

Fémtárgyak, korhadt fadarabok bukkantak elő, szüntelenül kurkászni lehetett mindabban, ami az emberek házaiból, szobáiból származik, mindazon tárgyak között, melyek egy egész életet jelentenek, beleértve azokat a drágábbnál drágább dolgokat is, melyeket üzletekben vásárolnak maguknak, finom selyempapírba burkolva szállítanak haza, hogy aztán felhelyezhessék a polcra, összes értékes és számukra kedves tárgyuk ide kerül, azok is, melyekért az azt eltörő szolgával ordítoznak, vagy melyek elvesznek, tönkremennek, ide kerülnek még a könyvritkaságok is, a szőnyegek meg a porcelánfigurák, és mindahány siralmas állapotban: összevegyülve az esőben dzsuvásan gőzölgő szeméttelepre kerülő rohadó belekkel és a férgekkel.

Az emberi testhez hasonlóan az embert életében körülvevő összes dolog a férgeké lesz, lomhalomba kerül, maga az ember pompás tárgyainak egész sorával bűzfészekben köt ki.

Minden a lebomlás és rohadás martaléka lesz, íme, mit is tanultam én a szeméttelepen, és ez a tanulság velőmig hatolt, mégpedig olyannyira erősen, hogy egyetlen tárgyhoz sem ragaszkodom, még a testemhez se. Minden megrohad, hogy aztán a sötétség végérvényesen magába szippanthassa.

 

Boda Edit fordítása

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ