Hová szeretnél utazni az idén? – kérdezte egyik kortársam, akivel összefutottam az utcasarkon, és már azért is hálás voltam neki, hogy nem kellett szóbahoznunk sem az eltelt évtizedeket, sem ezt a télen is tavaszi időjárást, sem bármiféle nyavalyánkat, amelyek holnap vagy holnapután kerülgethetnek. És a koronavírust sem, az influenzát sem, az oltásokat sem, az inflációt sem, a háborút sem, sőt még azt sem, hogy miért nem félek a medvétől, ha éppen a természetben barangolok, hiszen rendszeresen követi fényképeimet a közösségi oldalon.

Szóval kimondottan hálás voltam neki, és nem is kellett különösebben gondolkodnom, hogy rávágjam: Temesvárra. És amikor láttam, hogy csodálkozva néz rám, még kétszer megismételtem: Temesvárra, igen, Temesvárra. Ha pedig gazdag lennék – gyújtottam volna rá a Hegedűs a háztetőn jól ismert dallamára – akkor ezekkel a fiatalok által olyannyira használt világhálós szállásfoglaló módszerekkel egész évre kivennék ott egy szobát, hogy semmit ne veszítsek el azokból a rendezvényekből, amelyek mind-mind azt igazolják, hogy az elkövetkező hónapokban Temesvár valóban Európa kulturális fővárosa lesz. Úgy, ahogyan már évekkel ezelőtt elnyerte ezt a címet, de a világjárvány miatt csak az idén tudja valóra váltani.

És nem is akárhogyan. Alaposan, többször is átböngésztem azt az Emberek-Helyek-Kapcsolatok hármas fogalomrendszerére remekül felépített programot, amely igazolja, hogy a kultúra az európai országoknak az a ma is élő, valóságos vérkeringése, amely élteti és összeköti az országokat, népeket, közösségeket, még akkor is, ha manapság mindegyre azt sújkolják a fejünkbe, hogy figyeljünk inkább a gázhálózatokra, migrációra, szankciókra, költségvetési egyensúlyokra, korrupcióra, jobboldali vagy baloldali előretörésre, nacionalista mítoszokra, keleti nyitásra, támadó- meg védőrakétákra és még ki tudja mi minden másra, amelyek el akarják bitorolni annak a helyét, hogy a felszín állandó médiadübörgése mögött Európa mégiscsak, a huszonegyedik században is, mindenekelőtt a kultúra teremtésének és tovább adásának, a szellemi értékek megőrzésének, megújulásának és megújításának a színhelye.

Már pedig Temesvár az egész idei esztendőben ezt fogja igazolni. Azt az alapgondolatot, amelynek mentén 1985-ben Melina Mercouri, a görög színésznő és politikus, más országbeli társaival együtt ezt az intézményt kitalálta, és évről-évre immár az Európai Unió teljes bevonásával tökéletesítette. És ahogyan az egész mindig több, mint a részek összege, ugyanígy figyel Temesvár a legapróbb részletekre is. Gyújts fényeket a városban, önmagad révén világitsd ki a várost! – valahogyan így lehetne lefordítani azt az angol nyelvű, tömör jelmondatot, amelyet az elkövetkező hónapokban többfele látni majd a Béga-csatorna partján, és amelynek fényei hónapról-hónapra, hétről-hétre majd mindenhová bevilágítanak. Nem csupán a kiállító- és koncerttermekbe, a színházakba és múzeumokba, hanem iskolákba, egyetemekbe, tömbháznegyedekbe, elhagyott gyárakba és más, olyan nem hagyományos helyszínekre, ahol az ott lakó, a társadalom szélére szorult közösségek arcára is ráhullhat ennek a fénynek néhány sugara.

Ezért szeretnék én az elkövetkező hónapokban ott lenni Temesváron. Nem csak a Brâncuşi vagy a Victor Brauner kiállításért, a színházi fesztiválokért, a demokrácia sorsát feszegető európai vitaestékért és sok minden másért, hanem azért az egész éven át tartó hangulatért, amely a februári megnyitó után majd azt igazolja, hogy Európának ez a soknemzetiségű városa 2023-ban megpróbálja a szellem napvilágát beragyogtatni minden ház ablakán.

Még akkor is, ha a kétszáz éve született Petőfi elé még mindig nem tudjuk letenni a jog és egyenlőség bárki számára elérhető asztalát, a bőség kosara pedig valahol ott maradt a háttérben.


Forrás: Bukaresti Rádió magyar ny. adása, 2023. január 20.