Ó nagy kerek kék ég,
ó, szívképtelenség,
bocsánat palotája!
Féktelenben indult,
és ugyanott bűn-dúlt
szenvedély kalodája!
Hol bennem dobogtál,
szerteszét dobáltál,
vihartenger homálya!
Mennyit igyekeztem,
nyilamat tegzemben
mindig hordtam magammal,
aztán ki sem lőttem,
ültem az időben
bennem lévő vadakkal,
vergődtem, birkóztam
nyíltan és titokban,
szóközökkel, szavakkal.
S a szerelmeimet,
mint összegyűrt inget,
hányszor én kicsaptam,
hogy már a tükörben
ha feltűntem, köptem,
téptem és tapostam,
eléd, jó Istenem,
mindig oly hirtelen
kerültem tapostan.
Voltam kíméletlen,
üres ímélekben
kértem, mit nem adhattak,
voltam embertelen,
s a lármázó csendben
bűntudatnak abrak,
gyilkos fosztogató,
nyílhatatlan ajtó,
semmire-jó asztag.
Magamat feloldom,
megtisztítom csontom,
ereim, izmaim,
nem többet a bűnnek,
vétkeim eltűnnek,
egyre finomul a kín,
te nem segítettél,
ügyet se vetettél
rám – csak a bűn volt s a rím.
Gyere, ülj le mellém,
hallgasd, hogy a szekrény
s a szőnyeg elringat,
hallgasd, hogy nincs másom,
csak az elmúlásom,
a szeretet alítgat,
nem lesz többé bűnöm,
átjöttem a tűkön,
akkor halok, amíg tart,
ami most van nékem
szabott szenvedélyem,
gyorsuló gyónásom,
örök vezeklésem,
végső esdeklésem,
szakadt nagytotálom,
körülrajzolt fényem,
bűntelen erényem,
boldog boldogságom!

Forrás: szerző FB-oldala